A szeretetem ugyanolyan maradt, és ez a lényeg

Mostanában hajnalonként, amikor üres és csendes még minden, és én éppen a teraszon álló szobabiciklit tekerem, vagy nordic walkingozom a kihalt utcákon, az életemen gondolkodom. Azon, hogy mennyire könnyen tudnék szomorú és rosszkedvű lenni. Hogy mennyire hamar bele tudnék feledkezni azokba a gondolatokba, amikor nem értem, nem érzem az életem értelmét. Amikor feltolulnak bennem a kudarcaim, a hiányaim. Amikor azt érzem, gyáva, fáradt, csalódott és öreg vagyok ahhoz, hogy újra kezdjem vagy lelkesen folytassam a mindennapjaimat. Mert miből áll egy átlagos nap? Hajnali kelésből, az agyam azonnali zakatolásából, hogy ma mik a tennivalóim ahhoz, hogy legyen mit ennie a gyerekeimnek, hogy legyen tiszta ruhánk, hogy becsülettel elvégezzem a munkahelyi feladataimat, hogy be legyenek fizetve a csekkek, hogy tiszta és élhető legyen a lakás, amiben élünk, hogy eszembe jusson mit kell befizetni vagy beküldeni épp az iskolába? És még el sem kezdődött a nap…

A hosszas dugóban üldögélés után jön a 8 óra munka, majd a reggel rendszerbe szedett feladatok végrehajtása délután. 41 éves vagyok. Ráncosabb és sok kilóval több, mint 20 évvel ezelőtt. Nehéz ezzel szembesülni. Sok minden nem úgy alakult az életemben, ahogy ifjú koromban álmodtam róla. Szerettem volna esküvőt. Gyönyörű mennyasszonyi ruhában átélni, hogy a szeretteim az én boldogságomat ünneplik. Szerettem volna, ha szeretetben, egymást támogatva tudom a párommal felnevelni közös gyerekeinket. Nem sikerült. Nem lettem feleség és hosszú ideig egyedülálló anyukaként, mindent a két gyerekem boldoságának alárendelve éltem meglepően boldogan és kiegyensúlyozottan. 6 év után 4 és fél évig újra lett társam, de sajnos ezúttal sem sikerült egy életre dönteni.

Szerettem volna olyan munkát végezni, ahol odaadhatom azt a sok szeretetet, együttérzést, jókedvet, ami bennem van, de ez sem így alakult. Talán lusta, talán gyáva voltam. Mostanság erősödött fel bennem a vágy, hogy valahol, valamikor még megélhessem ezt. Szerettem volna kedves, baráti párokkal együtt grillezni, beszélgetni, utazni, nevetni. Még nem jött össze. Szerettem volna többször eszébe jutni a barátaimnak, de mindenki kapkod, gyereket nevel, dolgozik. Nehéz ez így, tudom. Az egyetlen dolog, ami pont úgy sikerült, ahogy vágytam rá, az a két gyerekem megszületése, akiknek a boldogsága, boldogulása, és biztonsága életem fő mozgatórugója.

Hogy miért írtam le mindezt? Nem panaszból, sőt! Mert amikor hajnalban szakad rólam a víz a szobabiciklin, csak azért, hogy rám jöjjenek a ruháim (már rég nem az a cél, hogy 56 kiló legyek ), nem szomorú vagy dühös vagyok, hanem boldog, mert van teraszom, van szobabiciklim, és van erőm, hogy tekerjem azt. Mert amikor mérgelődnék, hogy milyen drága a jegy a zalakarosi kisvasútra, majd meglátom a dottó mellett pucéran és boldogan szaladgáló gyerekeket, akiknek az egész nyaruk, sőt jó eséllyel az egész gyerekkoruk egy üres kertben telik el, programok, egyéb élmények nélkül, hálát adok az életemért, azért, hogy én sokkal több mindent átélhetek és és adhatok az én gyerekeimnek.

Mert amikor magam is látom, és mások is látják, hogy meghíztam, akkor már azt tudom mondani magamnak, hogy a lelkem, a szeretetem ugyanolyan maradt, és ez a lényeg. És ameddig működik mindenem, addig nem számít, hogy pár számmal nagyobb ruhákat kell hordanom. Mert amikor beszélek a nagymamámmal, aki több, mint egy éve a lakásába “zárva” él, mert annyira fáj a lába, hogy nem tud kimozdulni, vagy az utcán meglátok egy idős embert, aki csoszogva, lassan, kínok árán jut el a céljáig, akkor eszembe jut, milyen jó, és könnyű nekem, aki még gond nélkül mozgok, még nem vagyok teher senkinek, még nem néz rám szánakozva senki, miközben legszívesebben félrelökne, mert neki dolga van, és sietnie kell.

Mert amikor odaülök az internet elé, és olvasom a robbantásokról, betegségekről, halálokról szóló híreket, akkor hálás vagyok, hogy a szeretteimmel együtt én biztonságban, és egészségben térhetek nyugovóra. Minden nap találhatnék olyat, akit irigyelek a párkapcsolatáért, a lakásáért, az utazásaiért, a szeretetért, amit kap, a sikereiért. De nem ezt teszem. Hanem számba veszem, mi mindenem van: gyerekeim, akikre ha ránézek, mai napig elérzékenyülve állapítom meg, hogy anyának lenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Ikertestvérem, aki mindig, mindben a támaszom, aki mindig és örökké feltétel nélkül szeret. Barátaim, akik bár elfoglaltak, de hiszem, számíthatok rájuk, ha úgy hozza a szükség. Munkahelyem, ami lehetne ezért,azért jobb, de ahol kulturált körülmények között, jó fej főnök mellett dolgozhatok. Lakásom, ahova jó hazamenni. Családom, akikkel bár ritkán találkozom, de védőburokként érzékelem, és élem meg a létezésüket. És mindezeken kívül szeretni akaró, és tudó szívem… Kell ennél több?