Nem hóbortból és nem is feltűnési viszketegségből döntöttem úgy, hogy teljesen rábízom magam a tetoválóművész gondjaira, és hagyom, hogy azt tetováljon rám, amit akar. A vaktetoválós rendezvénynek az volt a lényege, hogy az erre magukban kedvet érző emberek odamennek, befizetnek egy összeget, leülnek egy függöny elé, amin bedugják a karjukat, lábukat, amire a másik oldalon a szakember készít egy tetoválást. Persze nem úgy, hogy nincsenek előzetes információi a delikvensről, hanem a jelentkezéskor el kellett küldeni pár mondatot magunkról – de akár egy verset is küldhettem volna –, hogy egy kicsit belelásson a tetováló a páciens lelkébe.
Én annyit írtam magamról, hogy szeretnék a tetoválással emléket állítani annak, hogy legyőztem a mellrákot.
Már egy ideje foglalkoztatott a kérdés, hogy jó lenne ennek emlékére valamit magamra tetováltatni. Örökre a bőrömbe akartam vésni, hogy lássam mindennap, mennyire erős vagyok, hogy végigcsináltam ezt az egy évet, minden kezelést, kemoterápiát, sugarat, a sok bökdösést – aminek még sokáig nem is lesz vége –, a rettegést az életemért, a gyerekeimért, és mindezt ép ésszel és úgy vittem végig, hogy az egész család lelkileg még építkezni is tudott belőle. Számomra ez a tetoválás annak a mementója, hogy milyen csodálatos barátaim vannak, akik végig kitartottak mellettem, támogattak, és a saját eszközeikkel mind hozzájárultak, hogy kibírtam a sok tortúrát.
Így készült a tetoválás a függöny másik oldalán
Amikor ránézek a kezemre, és látom ezt a jelet rajta, az jut eszembe, milyen szerencsés vagyok annak ellenére, hogy a legtöbben szerencsétlennek hisznek, mert mellrákom van. Minden ébren töltött pillanatban emlékeztet arra, hogy ha ezt meg tudtam oldani, akkor nincs olyan probléma, amivel ne bírnék el. Hatalmas erőt ad a tudat, hogy szembenéztem a saját halálommal, és úgy jöttem ki belőle, hogy – egyelőre – győztes vagyok. Amikor az utolsó sugárkezelés lezajlott, akkor fogalmazott úgy egy barátnőm, ami a legjobban kifejezi, mint jelent számomra ez a tetoválás a karomon:
“Megcsináltad, b…a meg!”
Azért döntöttem úgy, hogy rábízom magam egy művészre, mert nem tudtam kitalálni, hogy ezt a rengeteg érzést milyen mintába sűrítsem bele. Biztos voltam benne, hogy ha elmondom ezt az információt, hogy én a rák legyőzésére szeretném emlékeztetni magam a mintával, akkor ebből egy tetoválóművész megbízhatóan tudni fogja, mit varrjon rám. Bár amikor jelentkeztem, felmerült bennem, hogy remélem, olyan művészhez kerülök, aki még véletlenül sem két mellet akar rám varrni, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot, hogy ha annak kell lennie, akkor annak kell lennie.
Még egy szimbolikus jelentése volt számomra annak, hogy más kezébe helyeztem a döntést a tetoválásomról, hogy miért nem úgy tettem, hogy bementem egy szalonba, és együtt terveztem meg a művésszel: mert a mellrák is úgy jött, a semmiből, hogy teljesen kiszolgáltatva éreztem magam, nem volt ráhatásom, nem volt oka, nem volt értelme, rajtam kívül hozott döntésnek tűnt. Nem terveztem, hogy mellrákos legyek, senki sem tervezi, így az emlékére állított mintát is, úgy gondoltam, jobb, ha nem én döntöm el. Ezzel is emlékeztetve magam arra, hogy az egy dolog, hogy én eltervezem a kis életemet, de a legkevésbé sem vehetem biztosra, hogy mi fog történni velem. Azzal, hogy ezt a mintát más találta ki nekem, az is eszembe jut róla, hogy legyek hálás mindazért, amim most van, mert ki tudja, mit tartogat a holnap.
Ilyen lett a végeredmény, még a színe is telitalálat
Mindez benne van ebben a kis mintában, ami a megérzésemnek megfelelően tökéletes találat a művész részéről. A zen körként ismert enso (nulla) buddhista szimbólumot kaptam, aminek a jelentése egybevág azzal, amit magamon akartam viselni: teremtő erő, élet, végtelen, változás, egység, egészség. Mi más lehetne ennél alkalmasabb arra, hogy a rákkal kapcsolatos összes érzésemet egybeolvasztva álljon emlékként a karomon életem hátralévő részében.
