Minden falnak megvan a maga története, és mindig valami negatív élménnyel, érzéssel, emlékkel párosul. Idővel egyre magasabbak, áttörhetetlenebbek lesznek a falak. Van, hogy nem is tudatos az építésük, csak csendben emelkednek, feljebb és feljebb.
Ha szerencsénk van, jön valaki, és tükröt mutat. Nem is szeretjük érte. Döbbenetes a kép, amikor látjuk, hogy egy kész erőd véd már minket másoktól és magunktól.
Nem vesszük szívesen, ha ezen valaki megpróbál átjutni, megpróbálja lebontani, akár csak “téglánként” is.
Miért? Mert az a világ jó nekünk. Védett, kényelmes, biztonságos. Ha megfelelő falakat építünk, nem érhet csalódás, fájdalom, semmi rossz. Igaz, jó sem.
De annyi év tapasztalata után, megannyi fal mögül ki mer kockáztatni újra? Ki meri lebontani magában ezeket? Hosszú évek nyugodt “állóvize” után vállalni a sodrást?
Teljes elutasítás. Örök vacillálás, őrlődés. Lebontás. Ezek a lehetőségek.
Elutasíthatunk másokat, és tovább lebeghetünk saját kis védett világunkban, különösebb magyarázatok nélkül. Ez a “Befejeztem!” állapot. Tudatosan jön létre és marad meg. Vagy az őrlődöm. Maradjak, vagy menjek? Engedjek vagy ne? Nyissak vagy ne? Védeném is magam, de be is engednék valakit az életembe. Sokáig nem tartható állapot. Főleg, mert megelégeli a másik fél a döntésképtelenséget. Beengedni vagy kizárni, de akkor teljesen.
Természetesen legjobbnak a falak lebontása tűnik, de a legnehezebb is.
Csak beengedni valakit, ha ilyen egyszerű lenne…
Hiába az elhatározás, tervezés, kigondolás. A félelem, a gyávaság pillanatok alatt visszarendezhet mindent. Vegyük úgy, hogy most pozitívan állunk a változáshoz, mert bármily hihetetlen előfordulhat, hogy jól alakulnak a dolgok. Kivételesen bizalmat adunk. Nyitni úgy lehet, kell a másik felé, hogy nem a múltat akarjuk látni a jelen helyzetben, hogy nem azok negatívumait akarjuk rávetíteni egy új emberre, és levezetni rajta.
Esély mindenkinek jár, a kérdés csak az, hogy kitől kapja meg. Tőlünk vagy mástól? Senki sem tudja megmondani a jövőről, jó lesz-e vagy sem. Ha megpróbáljuk, megtudjuk.
Ha viszont a falak mögött maradunk, csak az a verzió jut, amit saját nyugtatásunkra magyarázunk be önmagunknak.
Ha nyitsz, teljes szívvel, hátrahagyott múlttal, akkor magyarázatnál jóval többet kapsz. Új életet.
Persze a bukás, sérülés veszélye fennáll, de önmagunk rabságából kiszabadulni óriási siker. Lehet értelmezni a falakat, gondolkodni rajtuk, de valahol az ember érzi, hogy kiért érdemes megfontolni a bontást, kit érdemes beengedni. Falakon belül csupa félelem lakozik, és irányít mindig, falakon kívül némi értelem és érzelem is… Ha másért nem is éri meg végül, azért mégis érdemes nyitni, bontani, hogy az ember újra lássa egy pillanatra, milyen érzés is a szabadság.