Egyetemistaként és fiatal, egyedülálló munkavállalóként nem furcsa, ha barátainkkal közösen bérelünk lakást, sőt az sem szokatlan, ha éppen ismeretlenek mellé költözünk be egy kiadó, üres szobába. Aztán az ember családot alapít, és már nem akar barátokkal (vadidegenekkel meg pláne nem) együtt lakni, illetve fogalmazzunk pontosabban, az emberek nagy része nem akarja ezt, mert a flatshare életmód képviselői bizony családalapítás után is ilyen-olyan okokból másokkal laknak együtt.
Amikor egyedülálló anya lettem, és a kisfiammal egy budapesti lakásban éltünk ketten, az öcsém éppen akkor járt a harmadik egyetemére, éppen levelezőre. A levelező miatt nem volt szüksége állandó kéglire a fővárosban, de azért havi néhány éjszakát töltenie kellett valahol, így nálunk aludt. Ez nem mondható igazi flatshare-nek, hiszen nem származott belőle anyagi hasznom, de a szállásért cserébe bébiszittelte alkalomadtán a fiamat. Szóval bár pénz nem cserélt gazdát, de mindenki jól járt. Tény, szerettem azt az időszakot, jó volt megint többet együtt lenni a testvéremmel, és nem voltam egyedül a gyerekkel, de azért voltak fárasztó részei is, például amikor egy kiadós buli után még másnap délben sem mehettünk be a gyerekszobába, mert ott durmolt… Ma, évekkel később visszanézve persze bagatellek a problémák, amelyeken veszekedtünk, és csak azt látom, milyen jó, hogy akkor annyi kalandban volt része a fiamnak az öcsémmel, mennyivel szorosabb volt a kapcsolatuk.
A családtagokkal való albérletmegosztás persze családosan sem olyan kirívóan szokatlan eset. Reniék az Amerikából hazaköltözött anyóst “fogadták be”, míg nem vásárol magának itthon saját házat:
Nem tudjuk, meddig lakik majd itt, ha csak hónapok alatt talál házat, akkor addig. Berendeztünk neki egy saját szobát, szerettük volna, ha nem vendégként, hanem otthon érzi magát. Ha szóba kerül, a férjem mindig megköszöni, hogy így állok hozzá, szerintem ő jobban aggódik, mi lesz, mint én. Ő dolgozik hétköznap egész nap, tehát én leszek itthon anyósommal.
Emeséék sem a szó szerinti lakásmegosztást élték át, hiszen nagyszülei, elvileg “üresen” álló házába költöztek be. A dolog szépséghibája az volt, hogy a ház nem volt üres: “Tele volt az ő limlomjukkal. A házat nem lakták, de ők művelték a kertet, hazajártak 100 kilométerről kapálni, locsolni. Bármikor betoppanhattak, és nem szóltak. Volt olyan eset, hogy este 10-kor egy szál törölközőben jöttem ki a fürdőből, és állt be a kocsi… De volt olyan is, hogy lepermeteztek a fát, ami alatt a homokozó volt a játékokkal. Meg kérdőre vontak, miért én nyírom a füvet, miért nem a férjem. A férjem ekkor egy héten hat napot tizenkétórázott… egyébként is szeretek füvet nyírni!” – Eszter példája jól mutatja, nem kell feltétlenül vadidegenekkel együtt élnünk ahhoz, hogy kényelmetlenségekben legyen részünk, és ne érezhessük otthon magunkat a saját lakásunkban.
Erikáék korábban albérletben laktak a gyerekekkel, és a férje egyik barátjának adták ki az egyik szobájukat. Egy ilyen szituáció sok kompromisszummal jár, főleg, ha a lakás kialakítása még inkább rásegít erre: “Szexelni csak a nappaliban tudtunk az alvó gyerek mellett, és szólni kellett a srácnak, hogy most ne jöjjön le.” Erikáék döntése teljesen anyagi szempontú volt, így 60-40 százalékban fizették a bérleti díjat, a háztartás viszont inkább a családra maradt: “Az albérlőnk nem takarította a közös helyiségeket, de ezzel nem is volt gond, én inkább magaménak éreztem a dolgot.”
Zsófiék kifejezett hívei a flatshare-nek, hat évvel ezelőtt Zsófi párja kivett egy hatalmas lakást, ebbe keresett bérlőket. Zsófiék lakják az egyik szobát, mindenkinek saját szobája és fürdője van, a konyha és a terasz közös: “Mi azért lakunk így, mert szeretünk érdekes emberekkel lenni, és sokszor egyszerűbb, olcsóbb, ha többen osztozunk a dolgokon. Amikor otthon voltam a gyerekkel, az elején nagyon jó érzés volt, hogy tudtam, nem vagyok egyedül a lakásban egész nap, míg a párom dolgozik. Az sem utolsó, hogy a lakást, amiben élünk, egymagunk nem tudnánk ilyen könnyen kifizetni, viszont hatalmas tetőteraszunk van, amit imádunk.”
Zsófiék célja ezzel az életmóddal, hogy olyan emberekkel éljenek együtt, akikkel kölcsönösen hozzátesznek egymás életéhez: “Például mindenkinek van egy saját polca a konyhában, ahol azt tartjuk, amit nem akarunk megosztani, és a többi tárolóhely mind közös. Tehát nincs például saját tésztám, lisztem, cukrom, hanem ezeket közösen használjuk, és ha elfogy, valaki vesz. Szoktunk együtt főzni, teregetni, tehát inkább kis lakóközösség, mint szimpla flatshare.”
Persze Zsófi azt sem tagadja, nem mindig működött jól az elképzelés, és idő volt, mire megtalálták a megfelelő embereket. “Próbáltuk például a takarításra a beosztásos módszert, na, az nem működött. Aztán kitettünk egy táblázatot a hűtőre, amire mindenki beírhatta a »jótetteit«, például, hogy levitte a szemetet vagy vásárolt valami közöset. Ez működött, mert aki sokáig nem csinált semmit, az elkezdte rosszul érezni magát.”