Nagyjából négy éve élünk a barátommal egy egyszobás lakásban, amin sokan el szoktak csodálkozni, és igazából valahol büszke is vagyok rá, hogy ennek ellenére egyáltalán nem megyünk egymás agyára. Mégis úgy éreztük, hogy inkább a lakhelyünkre lennénk mostantól büszkék, nem magunkra, úgyhogy megpróbálunk eggyel nagyobba költözni.
Lélekben készültünk az embert próbáló küzdelemre, mert annak már hallottuk hírét, mennyire nem egyszerű egy rendes, de megfizethető helyet kifogni a fővárosban, és legalább ebben a tekintetben a berlini állapotokat közelítjük.
Az alap, hogy amint reggel felkerül egy hirdetés, az ember abban a másodpercben telefonál, billentyűzetet, tollat, munkát elhajítva, majd az első adandó alkalommal megjelenik a helyszínen megtekinteni.
Ez sokszor még aznap délután megtörténik, és nem árt hozzá kiöltözni, plusz a foglalót mellényzsebbe vágni, bár még ez sem garancia semmire, hiszen a tulajdonos castingján is túl kell még jutni. Ha pedig eljut az ember addig, hogy lehetősége nyílik kivenni egy egész jó lakást, akkor azonnal kell dönteni. Nincs idő azzal tökölni, hogy megnézze a barátja is, ha netán nem értek rá azonnal mindketten, vagy esetleg megnéznétek két másik szimpatikus lakást. Aki nem csap le azonnal, bukta az egészet.
Az első pár alkalommal még próbálkoztunk munkaidő után, vagy legalább a fontosabb napi teendők után telefonálni, de addigra már nem volt aktuális.
Csapó 1.
Az első hiábavaló körök után nagyon résen voltunk, és végre nagy reményekkel indulhattunk megnézni egy kiadó lakást.
Amikor befutottunk, a ház előtt két ingatlanos várta az ügyfeleit, a lakásban pedig már ott keringett több potenciális albérlő.
Volt némi kis hibája a helynek, de azonnal kivettük volna, ha nincs ott rajtunk kívül egy rakás másik ember, aki ugyanígy érzett.
Ekkor következett az albérlőcasting: a tulaj kikérdezett mindenkit, hogy mivel foglalkozik, kicsoda, micsoda, mik a tervei, és mindezt egy füzetbe jegyzetelte.
Sorra kerülésünk előtt kihallgattam, milyen gátlástalanul dörgölőznek a többiek a tulajhoz, és máris a pokolba kívántam az egészet. Csak az volt a szerencsénk, hogy végül egész jól szót értettünk egymással benyalás nélkül is, és mivel viszonylag jó munkája van mindkettőnknek, valóban megbízható albérlőknek tűnhettünk.
Jött is a telefon másnap, hogy – dobpergés – szimpatikusak voltunk a tulajnak, két pár van még versenyben a lakásért, és mi vagyunk az egyik. Aztán egy hét csend.
Egy másik lakás miatt beszéltünk később ugyanazzal az ingatlanügynökkel, akkor derült ki, hogy végül minket választott volna a tulaj, ha nem jelentkezik be váratlanul egy vidéki rokon a lakásra.
Csapó 2.
A következő körben már lejjebb adtunk az igényekből, kimentünk egészen a város szélére egy elfogadható lakásért, és mire nyelvlógatva odaszaladtunk munka után, az ingatlanost önmagából kikelve, sűrű anyázások közepette találtuk az utca közepén.
Kiderült, hogy mire odaértünk, a tulaj kiadta a lakást.
Állítólag ezt az infót nem is volt hajlandó megosztani az ügynökünkkel, hiába csörgette egész délután, így kötelező volt lefutnunk egy gyógykört.
Havi 200-ból 150 lakásra
Azon aztán már fel se húzza magát az ember, hogy miközben az idei átlagkereset nettó 153 ezer forint, száz-százhúszezer forintig csak olyan egyszobásnál nagyobb lakásokat lehet találni a város frekventáltabb részein, amelyekben azonnal le lehetne forgatni egy klasszikus művészfilmet a magyar nyomorúságról. Még ebben az árkategóriában is olyan 30 éves ágyakkal találja magát szembe az ember, amire legfeljebb részegen, ruhában feküdne rá.
Itt van például egy leleményes hűtős megoldás, ez csak 70 ezer a Mester utca külső részén:
Hívogató ággyal:
Ez már 110, de pont ilyen konyhabútoruk volt anyáméknak, a gyanúm szerint még a múlt rendszerben csináltatták:
120-ért egy szépen felszerelt konyha az elegáns Pasaréten:
Az már biztos, hogy míg az embernek nincsen havonta több mint 120 ezer forintja, plusz rezsi, oltári szerencse, szívósság, leleményesség, vagy nagyon jó kapcsolatok kellenek hozzá, hogy lakható lakáshoz jusson Budapesten.
120 ezer forintig gyakran csak olyan lakás jut, amit a halott nagymama bútoraival hordtak tele, a fürdőszobáját a legolcsóbb és legrondább akciós csempékkel újították fel, ha felújították egyáltalán, és fűthetjük az utcát a konvektorokkal a százéves nyílászárókon kiömlő hővel. 120 ezer felett sem tűnik sokkal fényesebbnek a helyzet, de erről személyes tapasztalataim nincsenek.
A bizonyíték, hogy még havi 150 ezerért sem könnyű az élet:
Egyelőre maradunk a fenekünkön a jól bevált 36 négyzetméterünkön, és nem háborgunk azon, hogy hiába van egész jó munkánk, egy ennél nagyobb, szép és korszerű lakáshoz csórók vagyunk. Az meg kit érdekel, hogy a szüleimnek ilyenkorra már sorházi lakása volt, a nagyszüleimnek pedig parkra néző háromszobás pecója a hetediken. Igaz, nem Budapesten.
Képek forrása: ingatlan.com
