Mióta macskám van, gyógyulok, pedig azt sem tudtam, hogy beteg voltam

A macskások idegesítőek.

A kérdésnek, hogy inkább kutya vagy macska, semmi értelme (természetesen mindkettő!), de ettől még tény: a macskások idegesítőbb arcok, mint a kutyások. Na jó, nem tény, hanem csúnya sztereotípia, tudom, de még nem ért ettől eltérő tapasztalat. (A Facebookon pedig azért nem nehéz többé-kevésbé reprezentatív mintát gyűjteni a témában.) Ezen túl azért is biztos vagyok ebben, mert két hónapja én is elég idegesítő arc vagyok az állandó Facebook- és Instagram-posztjaimmal. Hogy miért? Ezért:

Márkátlan, noname mentett macskát hazavinni hatalmas lutri, ám ettől poén az egész. Természetesen nem a történet egészségügyi vonatkozásaira gondolok – köztudott, hogy az ilyen cicák Chuck Norristól kölcsönzik az immunrendszerüket –, hanem arra, hogy nem lehet tudni: a világ legaranyosabb, bújós, hűséges szőrgombóca lesz-e a végeredmény pár hónap múlva, vagy egy véreskezű, szociopata diktátort nevezünk ki családtagnak.

Az első, bizonytalan lépések után nagyjából három-négy nap, amíg körvonalazódni kezd, hogy a skála melyik vége felé húz, további egy-két hét, mire megtalálja a hangját, bejáratja az útvonalait és kimatekozza, mekkora csicskái leszünk (mondanom sem kell: mi ebbe csúnyán belecsúsztunk), utána pedig szabad a pálya.

Visszaolvasva úgy tűnhet, mintha az idő múlásával egyre jobban megismernénk egymást, összeszoknánk, megtanulnánk a másik idiótaságait – egy macskának ezen a téren nyilván nincs igazi vetélytársa, de eskü, nagyon igyekszünk felzárkózni! –, míg szépen lassan ki nem alakul a status quo.

Aha. Persze.

A helyzet ezzel szemben az, hogy ha macskával él az ember, egyre több a rejtély: minden válaszra jut három új kérdés. Alig egy hónaposan került hozzánk, azóta további kettő telt el, és én sokkal kevésbé tudom, illetve sejtem, mi van abban a kis diónyi agyában; most már konkrétan tippelni sem merek.

Az nagyjából azonnal kiderült, hogy mekkora elnök-vezérigazgató: körbejárta a lakást, majd a kanapén tárgyalópozícióba helyezkedett, a mancsait jellegzetesen összeértinve, mi pedig még alig jöttünk rá, honnan ismerős a mozdulat, már el is kereszteltük Angela Merkelnek. Az élet azóta szünet nélküli, örvénylő káosz, az egyik végén az önfeledt dorombolással, a másikon a végtagjainkon patakocskákban folyó vérrel, a kettő közötti átmenet alig 0,3 másodpercig tart.

Mi pedig, hála az égnek, elengedtük azt, hogy megpróbáljuk megérteni, hogy… izé, hogy megpróbáljunk megérteni bármit. A macskatartás, ha jól csinálod, maga a zen, vagyis a zen filozófia nem rendeltetésszerű használata. Tulajdonképpen minden okod megvan, hogy nagyon ideges legyél, mégis el kell engedned, egyrészt azért, mert nincs más választásod: ki akarná az elkövetkező, ha minden jól megy, 18-20 évet végigidegeskedni?

Másrészt – és ez egy nagyon fontos másrészt – azért, mert egy jól karbantartott macskánál szórakoztatóbb, érdekesebb és (esztétikai meg mindenféle értelemben) szebb élőlény nincs nagyon. Jó, talán van, de ez a három sehol nem találkozik ilyen tökéletes kombinációban.

A macskák és az emberiség viszonya maga a kognitív disszonancia: annak ellenére, hogy kicsik, törékenyek, cukik és többségüknek szüksége van ránk a túléléshez, háziasítani egyelőre nem sikerült őket, azaz a sikeres, harmonikus együttélésnek egyelőre csak a felszínét kapargatjuk (ők szó szerint, mindennap, hajnali fél hatkor), főleg például a kutyákhoz képest. Ennek ellenére valamiért ellenállhatatlan ingerenciát érzünk arra, hogy emberi tulajdonságokat lássunk ott, ahol nincsenek: feltétlen ragaszkodás, szeretet, játékosság, általános cukiskodás.

A másik oldalon pedig a macskaellenesek örök mantrái és a kimeríthetetlen poénmuníció az internet macskás részén (azaz nagyjából 65%-án): önfejűség, önzés, közöny, manipuláció és az az általános (nyilván ostoba) hozzáállás, hogy a macska csak használ minket, etető-, itató- és vakarógépként tekint ránk, a bújás pedig nem más, mint territoriális gesztus, a tulajdonjog kinyilvánítása.

A macskákról kialakult torz képről legalább annyira és úgy tehet a média (a reklámoktól a kattintásvadász videó- és fotóalapú mémgyűjteményekig, amelyektől a szerző természetesen elhatárolódik!), mint a női testek esetében. Egy olyan dolgot emelnek piedesztára, ami konkrétan nem létezik: a mindig kedves, pihe-puha, játékos és hálás cicát, aki a kutyákhoz hasonlóan kifejezetten a gazdi (hahahaha!) kedvéért csinálja a műsort.

Az igazság szokás szerint ennél bonyolultabb és kellemetlenebb. Az elmúlt két hónapban lezavart interakciók és rituálék…

(óbégatás a hálószobaajtó előtt, kaja, bújás, az éppen kézre eső bőrfelületem spontán letépése, alvás, általános, cél és tét nélküli, de mindkét félnek rendkívül kimerítő és persze szórakoztató őrjöngés, mindezt elképesztő vicces hangokkal kísérve, amelyeknek csupán a negyede emlékeztet a klasszikus macskanyávogásra)

…alapján a következőket tudom mondani. A macska élvezi az együttlétet, szeret minket, és lehetőség szerint igyekszik kedves lenni. Ezek a lehetőségek azonban nyomasztóan szűkösek, egyszerűen azért, mert annyira más nyelvet beszélünk, hogy az együttélés még akkor is nehézkes lenne, ha létezne macska-ember szótár. A farokcsóválás, lusta pislogás, dörgölőzés, kanapékaparás és a fenékmutogatás ugyanis pont az ellenkezőjét jelenti, mint amire a kezdő vagy közepesen rutinos macskatartó tippelne. Minden szépségével együtt az az egész viszony legjellemzőbb pillanata, hogy állunk egymással szemben a nappali közepén, nézzük egymást hülyén és mindketten ugyanarra gondolunk:

Szeretlek, meg minden, de egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelen vagy értelmesen közölni, hogy mit akarsz.

A macskák egyébként biológiailag is csodálatos lények; persze, mindenki tudja, hogy mindig a talpukra esnek, bárhova beférnek, és elképesztő ballisztikus röppályákat képesek kimatekozni ugrás előtt, mégis lenyűgöző mindezt élőben figyelni. Még akkor is, ha ezen képességeit egy macska teljesen értelmetlen, de legalább vicces hülyeségekre használja.

Macskával élni kicsit olyan, mintha az ember venne egy öntanító mesterséges intelligenciával ellátott IBM-szuperszámítógépet, hogy Space Invaderst játsszon rajta.

Ide kívánkozik a kapitalizmus egyik legdurvább, lehúzós hazugsága, a macskajáték-ipar. Nyilván macskája válogatja, de azért elmondom, hogy nálunk mi nem funkcionál játtékként (vagy, ha mégis, maximum két napig):

• botról lógatható csilingelő-tollas biszbasz;
• rugóval egy talphoz rögzített pofozható plüssborz;
• exkluzív, minőségi harapópárna 9 ezer forintért.

Lakossági tanácsadó jelleggel elmondom, mi funkcionál játékként immár hetek óta:

• Vileda mosogatószivacs;
• sárga csekkek, számlatömb és a legalább százezer forintos kütyük garancialevelei;
• cipő;
• egyszerre minimum 3, a nappaliban elszórt földimogyoró;
• parafadugó;
• alufóliagombóc;
• és némelyik transzba esik, ha buborékot fúj neki a személyzet (a szerk.).

Úgyhogy az egyetlen konkrét, kézzel fogható tanácsom annak, aki úgy dönt, okosít egy cicát (azon túl, persze, hogy irány a menhely!): ne halmozd el játékokkal, megtalálja ő azokat magának, aztán annak alapján, hogy melyik (remélhetőleg minél olcsóbb és ártalmatlanabb) tárgyak kötik le, el lehet indulni. Mi például, úgy tűnik, még nagyon sokáig megússzuk a mogyorókkal.

Ha nem derült volna ki a sorok közül: macskát tartani (ez de hülye kifejezés, fussunk neki még egyszer: macskával közös fedél alatt valamilyen viszonyt ápolni) csodálatos élmény, az egész napos hisztik utáni lelki kimerültség és fizikai fájdalom ellenére. (Tudod te, hogy csípi a szappan a rommá karmolt alkart?) Kölcsönös odafigyelés, szeretet és küzdelem, szóval maga az élet; készíthetnék pro-kontra listát, de úgyis felülírná a végső érv: hogy ez alatt a két hónap alatt konkrétan jobb ember lettem.

Azt, mondjuk, komolyan nem tudom eldönteni, hogy egy csak nagyon kezdetlegesen háziasított, de végtelenül cuki állattal van-e dolgom, vagy egy kozmikus hiba folytán véletlenül a Budaörsi Állatmenhelyen manifesztálódott intergalaktikus lénnyel. Lehet, hogy ebben az életben már nem is derül ki.