Nem abban az értelemben nagy test, amire azt mondanád, hogy kigurultam az utcára, és egy nagy gömb közeledik feléd. De pont olyan nagy, ami szerinted, aki vékony vagy, és az életed középpontjában az áll, hogy vékony legyél, már pont túlmegy a jó ízlés határán, és igazán kezdhetnék magammal valamit, hogy leadjak minimum húsz kilót, de inkább harmincat. Az vagyok én, akire még nem mondod azt, hogy kövér, de már ciccegsz magadban, hogy hát az a comb azért vastag ahhoz, hogy ilyen nadrágot húzzanak rá.
forrás: lanebryant
Bocs, de nem érdekel, mit szólsz hozzám.
Szokj hozzá, úgy tűnik, a világban az ilyenek, mint én, vagyunk többségben, a nagy testünkkel. Akiknek kicsit több kilójuk van, mint az ildomos lenne, mondjuk egy konditeremben. Akiknek a domborulatai határozottan látszanak, és nem tudunk eltűnni a tömegben. Mi vagyunk azok, akik nem férnek át a keskeny réseken, és akik elfoglalják azt a helyet a buszon teljesen. Még az is lehet, hogy észre sem vesszük, de ráülünk a kabátodra közben.
A mi életünk tele van hullámzással. Nem olyan értelemben, hogy húszonsok kilók szaladgálnak le-fel rajtunk, hanem olyan szempontból hullámzunk, hogy az életünknek vannak olyan szakaszai, amikor nagyon is izgat minket, ki mit gondol rólunk, míg máskor egyáltalán nem foglalkozunk vele, ki ítél el minket a kilóink miatt. Ezek a boldog idők, az önelfogadás napjai, amikor úgy megyünk végig az utcán, hogy a legkevésbé sem törődünk vele, hogy mások hogyan néznek ránk.
Ahogy öregszem, egyre kevésbé érdekel, kinek milyen véleménye van rólam és a testemről.
Nem tudom, hogy a többi telt nő hogy van ezzel, nem is akarok úgy tenni, mintha lenne róla sejtelmem, hogy ebben a kényes témában, mint evés, súly, diéta, önkép, más nők mit éreznek. Azt tudom, hogy én két véglet között ingadoztam eddig egész életemben: vagy nagyon érzékenyen reagáltam a súlyomat ért megjegyzésekre, vagy a nemtörődömség fala mögött éltem a világomat. És határozottan ebben a nemtörődömségben érzem magam jobban, van több önbizalmam. Amikor nem foglalkozom azzal, hogy ki hogyan lát engem és a súlyomat, és elfelejtek azon aggódni, hogyan hat az én megjelenésem másokra, akkor tulajdonképpen sokkal boldogabb vagyok.
Ezekben a pillanatokban a saját személyes boldogságom száll szembe más emberek ítélkezésével. Olyan ez, mint amikor az anyukám rákérdez, hogy miért nem sikerült még lefogyni, pedig milyen régóta próbálkozom. Nem akar ő rosszat, mégis azt üzeni a kérdésével, hogy zavarom a testemmel, miért nem fogyok le olyanra, amilyenre egy tisztességes asszonynak szülés után ilyenkorra már le kellene fogynia. A legjobb lenne ilyenkor visszakérdezni, hogy “Netán zavar a hájam? Szokj hozzá, mert nem tűnik el egyhamar.”
Általában azoknak van a legnagyobb problémájuk a teltebbekkel, akik soha nem tapasztalták meg, milyen az, amikor küzdeni kell a kilókkal.
A természetes módon vékonyak nem értik, hogyan lehet valaki nem vékony. Ők ezzel születtek, kevés erőfeszítésükbe telik, hogy ilyenek maradjanak, és megfeleljenek a mai ideáloknak. Annak, aki már járt a molettség útvesztőiben, inkább csak az jut eszébe, hogy neki milyen érzés volt a kis párnákat hordozni a testén, és maximum segíteni akarna, átadni az ő módszerét, amivel megszabadult a hájától.
A legjobb érv, amit szoktunk kapni, hogy “Csak aggódom az egészségedért.” Ugyan már. Egészséges vagyok, nem vagyok cukorbeteg, a vérnyomásom is köszöni, jól van, a szívem pumpál. Így van ezzel hatszázmillió telt sorstársam is, az égvilágon semmi bajuk a kilóiktól. Erről az érvről nekem nem a jóindulat jut eszembe, hanem hirtelen magam előtt látom az illetőt, ahogy boldogan tapsikolva ugrálna, ha kiderülne, hogy cukorbeteg vagyok, és mondhatná, hogy “én megmondtam!”
Szerintem inkább békén kellene hagyni egymás súlyát.
Bocs, ha zavarlak a testem látványával, a vastag bokámmal és karommal, de nem érdekel. Attól még, hogy minden testrészem két számmal nagyobb, mint a mai trend, nem fogom leplekbe bújva elrejteni magam és lehetőleg kúszva közlekedni, nehogy valaki meglásson, és megzavarjam a köreit. A kilóimtól függetlenül én én vagyok, létezem, ugyanolyan ember vagyok, mint vékony társaim. Ha úgy tartja kedvem, akkor a hájas karomra ujjatlant veszek, és ha nem tetszik, ne nézz rám. Ha olyanom van, felveszem a vastag combomra a tapadós farmerem, ha ez téged zavar, fordulj el. Ugyanannyi jogom van elfoglalni a teret ebben a világban, mint neked, aki vékony vagy.
Ha lenne egy kívánságom, ami mindenképpen teljesül, akkor biztos nem pazarolnám arra, hogy vékony testet kívánjak magamnak.
Egyrészt nem éri meg azt az egy kívánságot, másrészt meg már hozzászoktam a saját testemhez, még akkor is, ha tökéletlen. Egész jól szolgál már jó sok ideje, és ha már benne élek, kibékültem vele. És különben is, a kis hájam kitölti a ráncaimat is, így legalább mindig fiatalabbnak nézek ki, mint amennyi vagyok. Úgyhogy ha esetleg a méreteim miatt néznél le, előbb kérdezz ki inkább, mi mindent tettem már életemben, honnan indultam, és hova jutottam, ismerd meg azt, aki vagyok, és utána ítélkezz. Addig meg lehet másfelé nézni, ha zavarlak a testemmel.
