Azt éreztem, mintha minden és mindenki összeszövetkezett volna ellenem. Valahogy nehézzé vált továbblépni és még levegőt venni is. Teljesen besokalltam részben a kialakult szituációtól, részben az elmúlt időszak intenzitásától. Éreztem az összeomlást, és nem álltam ellen. Hagytam.
Első felindulásomban kiírtam a Facebookra, hogy én most kicsit itt hagyom ezt a világot, ami persze kétértelmű megfogalmazás volt, így néhány perc múlva anyukám hívott, hogy ugye minden rendben van kislányom? Hát nem volt, de azért annyira nem volt rossz a helyzet, hogy a Tiszának induljak, csak tényleg egy kis egyedüllétre vágytam. A gondolataimmal, az érzéseimmel és a saját csendemmel. A csendemmel, amit annyira nem kaptam meg akkor, mert a környezetemben a hétköznapok forgataga nem engedte.
Úgyhogy adtam magamnak néhány nap szabadságot, amikor nem kellett felvennem a telefont, jelen lennem a Facebookon és fizikailag is kimozdultam otthonról. Több napra számítottam, de a végén csak egy lett belőle. Ez alatt az egy nap alatt azonban kicsit lenyugodott a lelkem. Kezembe vettem egy könyvet, amit már régóta ki akartam olvasni, és egy üres füzetet, amit a napokban vettem, amibe írhattam. És elindultam a természetbe.
Azt éreztem, mekkora luxus, amit épp csinálok, de közben pont az jött, hogy meg kellene engednünk többször magunknak mindezt. Olykor-olykor egy-egy órára vagy napra. Mi kellene ahhoz, hogy ne luxusként éljük meg ezeket a „lopott” pillanatokat? Önmagunk, az időnk, a testünk tisztelete. Valahol itt kezdőik mindez, amit pedig hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani a munkánk, mások vagy az eredmények hajszolása miatt.
Fotó: Thinkstock
Látok embereket, akik nem tudnak elválni a telefonjuktól és a Facebooktól. Nekem aznap azonban nagyon jól esett a telefonmentes lét. Rájöttem, hogy lehet létezni a napi kapcsolattartás nélkül is, és teljesen más tér nyílt meg így számomra, mint egy átlagos hétköznap. Az önmagammal való kapcsolódás mélyült. Visszanéztem az elmúlt hetekre, hónapokra, évre és elismertem a változást. Elismertem a választásaimat, az utat, amit megtettem, és amennyit haladtam. Talán még nem tartok ott, ahol már a lelkem lenni szeretne, de a cél elérésének a hiánya helyett a már megtett eredmények elismerése mintha lecsendesítette volna a bennem hánykódó hullámokat.
Majd amikor a visszanézés után a jelenemre pillantottam, azt kellett elismernem, hogy az a fajta visszavonulás, amit terveztem, valójában megfutamodás lett volna. Menekülés. Ahogy a mólón ülve feküdtem, miközben csendesen a hajamba kapott a hűvös szél, valójában nem éreztem azt a tökéletes békét, amire a lelkem igazán vágyott. A lelkem azt súgta, máshol lenne most a helye, és a csend és az egyedüllét nem hozta meg azt, amit vártam tőle. Úgyhogy fogtam a telefonom, és elküldtem egy üzenetet: itt vagyok és folytassuk. Beleálltam ismét a „feladatba”.
Ez az egy nap azonban sok mindenre rávilágított: rájöttem, hogy akkor is van tovább, amikor már azt hittem, nem bírja az erőm. Hogy sokkal több van bennem, mint amit gondoltam. Hogy sokkal bátrabb vagyok, mint azt elismertem. Hogy sokkal kitartóbb és türelmesebb vagyok, mint azt valaha is hittem.
Kellenek ilyen percek, órák, napok, amikor egyedül maradunk magunkkal. Amikor kicsit körbenézünk a világunkban, rájövünk, hogy honnan hová tartunk, és új tartalékokat találunk magunkban. Mert mindig van honnan töltekezni, rátalálni a lelkünk mélyén egy olyan rejtett rekeszre, amiben olyan energiák vannak, amelyeket eddig nem is ismertünk.
És sokszor sokkal közelebb a cél, mint azt mi gondoljuk. Mert a hétköznapok sűrűjében bizony elfáradunk és újratöltés nélkül egyre nehezebb, messzibbnek látjuk a célt, olykor még az is lehet, hogy csak délibábnak. Pedig csak a kitartás, a hit és a saját erőnk próbája mindez, és az Élet ilyenkor – ha tudunk továbblépni – bizony mindig megjutalmaz minket.
