Kicsi korodban tudtad, mit akarsz kezdeni az életeddel: híres zenész vagy színész akartál lenni, esetleg rendőr, tanár, orvos, óvónő, tűzoltó és katona. Aztán kicsit nőttél, és már professzorrá szerettél volna válni, vagy saját óvodát akartál nyitni. Majd még nőttél egy keveset, és már egyik sem érdekel, csak valami nagy és fontos munkát szerzel, nagy fizetést és kocsit, számlákat fizetsz, a hobbik és álmok pedig eltűnnek, mert annyi kötelességed van, hogy nem marad időd rájuk. Paradox módon mondogatod magadnak, hogy fontosabb dolgokkal kell törődnöd, mint az álmaid, ahhoz, hogy megvalósítsd az álmaidat. Nem pazarolsz időt arra, hogy megigyál egy kávét a barátaiddal, vagy hogy ne adj isten kialudd magad.
Azt mondod magadnak, hogy amid van, az elég. Hogy ennyivel tökéletesen boldog vagy, mert legalább ennyi jutott. De ha találkoznál a gyerekkori éneddel, ő valószínűleg felpofozna mérgében, hogy miért lettél ilyen önáltató, elfoglalt felnőtt.
Mindenkinek volt az életében egy olyan pont, amikor valami nagyról álmodott, csak aztán elfeledkezett róla. Leülünk, elsüllyedünk a kis mocsarunkban, mert azt mondjuk, hogy nincs időnk, és elég lesz ennyi is, vagy hogy túl drágák az álmaink. De az élet iszonyatosan rövid. Sem a pénz, sem a kocsi, sem a nagy ház nem éri meg, hogy ne olyan életet éljünk, amilyet tényleg szeretnénk. Semmi sem éri meg, hogy félretegyük az álmainkat.
Ne süllyedj el, ne mondogasd magadnak, hogy nincs szükséged álmokra! Inkább tegyél értük mindennap egy lépést! Örökre bánni fogod az elszalasztott lehetőségeket, a kihagyott döntéseket, és nem hagy mosolyt az arcodon a „jó lesz ez így is” hozzáállás. Ne legyen jó! Menj és teremtsd meg, amiről álmodsz, mert ez az egy életed van, ne hagyd, hogy elússzon úgy, mintha meg sem történt volna. Kérdezd meg a gyermekkori énedet, mit szólna most az életedhez, és ha nem tetszik neki, akkor itt az ideje változtatni és igazán elkezdeni élni az életed.
