Ilyenkor szilveszter közeledtével mindig számot vetünk – ki hangosan a nagyvilágba szórja szét a fogadalmait, mások csendben, titkos terveket szövögetnek arról, amit várnak. De nem a naptár hozza el a változást, hanem mi magunk.
Ha visszagondolok a 2017-es évemre, akkor elmondhatom, hogy én beleálltam a dologba, hadat üzentem a napok rutinos körforgásának, és teherbe estem. Igaz, az én históriám 2016 végén kezdődött, de mint a várandósság általában, ez egy évre való szüntelen programot hozott magával. Vagy inkább egy életre elköteleztem, elköteleztük magunkat Norbival, szülővé váltunk.
A legédesebb és a legnehezebb évet tudhatom magam mögött. Mit is? Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy nem vagyok többé tinédzser, nem pukkanhat a pezsgő, nem szívhatok el egy jó szál cigarettát, lejjebb kell adnom a pörgésből, a melóból és a stresszből. Én már csak a második vagyok. Félre ne értsetek, édes szenvedések ezek, de attól még szenvedések, bárki bármit mond, nem könnyű. Amíg nem fogtam a karjaimban Patrikot, csak úsztam az ismeretlen árral, és betartottam a szabályokat, amiket egy várandós nőnek be kell.
Dolgoztam, mert a tervezett, de már első hónapban sikeres babaprojekt nem hagyott sok időt a felkészülésre, sem anyagilag, de – félre a pénzzel – sehogy, nem lehet felkészülni. „Csinálni kell!” – ahogy Norbi mondaná. Szóval a kétcsíkos tesztet követően maximális fokozatra kapcsoltam a melóban. Közben pedig a magánéletem úszott, a barátaim szinte csak alkalmi virtuális beszélgetőtársak lettek. Persze volt szabadidő, a mostani napirendhez képest legalábbis mindenképp. Csak erőm nem volt, a hordó méretűre nőtt hasam, a felvizesedett testem foglya voltam. Igen, kilenc hónapig. Örültem, ha átértem a zebrán, amíg zöld volt a lámpa, nem hogy éjszakázzak, és ezt így higgyétek el.
Szerencsére sikerült egy amolyan stand by üzemmódban tartanom magam és a lehető legkevesebbet stresszeznem, de a szülés dátumának közeledtével úrrá lett rajtam a félelem. Az emiatt kialakult rossz lelkiállapotomat pedig a balul sikerült szülés irgalmatlan fájdalma két hónapnyi depresszióba sodorta, legalábbis a magam dolgát illetően.
De hogy ne csak a rosszról emlékezzek meg, 2017. június 28-án megszületett maga a csoda: Patrik – és az a valaki, akit olyan régóta kerestem: az igazi Barna Fanni, vagyis én. Most lettem önmagam!
Gyerekkorom óta egyetlen álmom volt, anyává válni, és ezt a dolgot mesterien űzni. Persze, hogy ez sikerült-e és sikerül-e, majd az idő mondja meg, és valószínűleg a majdani szókimondó tinédzser fiam. De addig is hosszú még az út, na meg úgy egyáltalán ez egy örök utazás, nincsenek megállók vagy garázsmenet. Értitek? Egy életre vállalkoztam erre a küldetésre.
És zárásul még valami. Egy anya nemcsak gyereket nevelő szülő, hanem ikonikus alak, a világ összes szép szavának a metaforája. A családnak, a szeretőnek, a szépségnek, az otthonnak, az életnek, a csodának, ami irtózatosan nagy feladat, ami nem csak nyolctól négyig tart, és aminek illik megfelelni. Gyere, 2018, én készen állok!
