Kati (27) barátnőmet már legalább öt éve ismerem. Végigasszisztáltam, ahogy egyetemista bölcsészből dolgozó nővé válik; ahogy halk kisegérből hangos feminista lesz; ahogy kidobott barátnőből boldog jegyes; ahogy lágy mesemondóból otromba kocsis – Kati ugyanis durván rászokott a káromkodásra. Eleinte kispályásként kezdte, el-elejtett néhány b+-et, aztán egyre inkább meglátta a műfajban rejlő potenciált, és mára már egy komplett szinonimaszótárt meg tudna tölteni az ocsmányságaival. A nemi szervek, a nemi nedvek, a szexuális aktusok, az agresszív cselekmények egész sorát ontja magából – választékosan, ismétlés nélkül. Hab a tortán, hogy nemcsak élőszóban ontja magából a káromkodást, de írásban sem fogja vissza magát – bár itt olyan rövidebb kifejezésekkel erősíti mondandóját, mint a f*sz, a g*ci vagy a p*na.
Amikor ezt a szokását felvette, naivan azt hittem, csak a baráti körében engedi el magát, a biztonsági zónán túl azért tud viselkedni, ám hamar kiderült, hogy szinte sehol nem fogja vissza magát. Mindegy, hogy étterembe, színházba, koncertre vagy a nagymamájához megy, alpári stílusa megy vele. Az első hideg zuhany akkor ért, amikor újdonsült barátaimnak bemutattam, és már az első mondatát a „Ne már, g*ci!” felkiáltással zárta – és ezzel pár másodpercre meg is fagyasztotta a levegőt.
Teljesen befeszültem, hogy széplelkű barátaim pont olyan nehezen viselik az ilyet, mint én, de ők szemmel láthatóan simán csak furcsán néztek rá. Ehhez hasonló eset történt legutóbb a munkahelyén is, ahol – miközben egy üres asztalnál vártam rá –, újra megvillantotta hajmeresztő beszédstílusát. Hiába volt jelen a két főnöke, a kolléganő hatéves kisfia, és még az atyaúristen is, Kati nem fogat vissza magát. Bár jeleltem neki, hogy ezt itt nem kéne, egy-két odab*sszuk és b+ azért ki-kicsúszott – nálam pedig végleg elszakadt a cérna. Nem tudtam magamban tartani többé, hogy mit gondolok erről a stílusról, és arról, hogy annak hol a helye.
Kati persze nem értette, mi a bajom, ő boldog így, a káromkodás az egyénisége része, imádja szabadszájúságot, a megbotránkoztatást, a szókimondást – és különben is, joga van hozzá. Hiába érveltem, hiába kértem, hiába magyaráztam, hogy legalább ismeretlenek előtt ne hányja el magát, ő megmakacsolta magát, és közölte: vagy így fogadom el, vagy nem fogadom el. Magasról tesz arra, hogy mit gondolnak róla mások.
Nehezemre esett, de be kellett látnom, igaza van! Csak azért, mert az én fülem nem bírja a stílusát, és rémesen cikinek érzem mások előtt, ez kizárólag az én problémám, úgy beszél, ahogy akar. De azért titokban egy másik hóbortért imádkozom, mert mint barátot nem nagyon tudom elengedni.
