Alapvetően szeretek futni: kikapcsol, ha futok szabad vagyok, magamtól vagyok szabad. Nem gondolok semmire, csak várom, hogy pörögjenek a méterek, kilométerek. Ebbe a szabadságba lettem én szerelmes, valahogy úgy 2012 környékén, már korábban is, de akkor elszaladt velem a ló. Éjjel-nappal csak ezzel a témával voltam elfoglalva, gyönyörűen le is fogytam, de nem voltam önmagam. Nem azért mert egy fitt én nézett vissza a tükörből, hanem mert valójában ez egy túlhajszolt én volt, kimerült, és nem eléggé boldog. Ráadásul, nem is láttam magamon a változást, csak a későbbi fejemmel értékeltem a megváltozott testem.
Ugyanabban az évben készületem életem félmaratonjára is, amit be kellett látnom, hogy a leadott kilók ellenére sem az én testalkatomra terveztek vagy csak nem a térdeimnek és a csonthártyámnak, ugyanis egy csonthártyagyulladás miatt nemcsak a félmaratonnak, hanem, a futásnak is jó időre véget kellett vetnem. Ha valaki beleássa magát a dologba, akár az interneten is talál cikkeket, a testalkatok és a sportok viszonyáról. Na, a futás az nem az én kategóriám. Ezzel együtt lehet csinálni a dolgot egyébként, csak nem ész nélkül, és nem napi 10 kilométereket, nem betonon, és persze az ízületvédők közül is érdemes szedni legalább egyet.
Igen ám, de a terhesség hosszú hónapjai alatt teljesen felhagytam a sporttal, ennek részben egészségügyi oka is volt. A szülés utáni lassú felépülés, a mindennapok, és az itthoni teendők annyira a fejemre ültek, hogy úgy éreztem, hogy lehetetlen kikecmeregni alóla. Ha úgy tetszik, ezzel takaróztam, amilyen szorgalmas vagyok itthon, és az életben, legalábbis megteszem, ami tőlem telik. A sporthoz annyira erőt kell vennem magamon.
Kitűzök célokat, versenyeket, távokat, jutalmakat
Csak magamért valahogy nem megy, persze ezeket a játékokat is magamnak találom ki, de valamiért engem ez hajt. Jó ott a végső cél, a fogyás egyértelműen, de a kívánt súly olyan távoli, hogy kellenek kisebb eredmények, amik pörgetik a lábaimat. Például egyik tervem, hogy tavaszig beszerzek egy futó babakocsit, amit ugye csak úgy blindre nem vesz meg az ember, nem olcsó mulatság, és nem is a közösségi oldalaimon kell villogni vele, hanem használni szeretném.
Szóval akkor érdemlem ezt meg, ha bizonyítom magamnak, hogy tényleg nem a pincében fog porosodni az új verda, így már a bevásárlásból hazafele le is tesztelem a Peg Peregot, hogy mennyire futóképes, és ha a szép kabátomban működött tíz méteren, akkor csak remélni tudtam, hogy a futócuccban is fog öt kilométeren. És képzeljétek, működött!
Szóval ennek örömére indulok is egy futóversenyen, igaz, itt még Patrik nélkül. A nem titkolt célom pedig, hogy tavasszal versenyen is lefussak 10 kilométert, de ez egyelőre még nem kis feladat a számomra.
Nem elhanyagolható tény, hogy Patrik alvásidejében történt a nagy közös első futásunk, úgyhogy babának és mamának is egyaránt kikapcsolódás volt a testmozgás. Csak a végén ébredt fel, amikor vége lett ennek az újfajta zötykölődésnek.
