De mit tehetünk azért, hogy a lehető legkevesebbre redukáljuk a telefonszámlánkat?
Ne veszekedjünk a párunkkal, és akkor nem kell órákon át tartó megbeszélést tartani körömlakkozás közben. Igen, ez nagyon szép történet, egy olyan világban, ahol még nem született gyerek, meg nincs net.
Na de, aki szeretné jól nevelni a gyerekét, az nem veszekedik, és amúgy sem ér rá órákon át a telefonon lógni, hogy panaszkodjon. Még ha szeretne, akkor sem tud, mert tuti, hogy a babája sírni kezd, vagy éppen a következő napirendi ponthoz érkezik. Én például, ha úgy döntenék, hogy szeretnék néhány velősebb kerek mondatot elmondani Eszti barátnőmnek, akkor tuti, hogy séta közben intézem, de persze ez már a Schumacher-fokozat, itt már kell tudni fél kézzel manőverezni egy olyan babakocsin is, amit tapasztalatlan anyuka korodban választottál.
Komolyra fordítva a szót: egy párkapcsolatban mindig adódik valami megoldandó, így van ez jól, mert szerintem akkor az az egész zajlik. Ha nem történik semmi, és egy büdös nagy állóvíz az egész, akkor hívogathatja az ember a barátait, nem lesz megoldás. Nálunk is vannak, persze, de a mi aranyszabályunk, hogy nem fekszünk le haraggal soha.
Múltkor volt egy vicces beszélgetésünk Norbival. Mondtam neki, hogy szerintem tök jó, hogy ilyen keveset veszekszünk, életemben nem veszekedtem ilyen keveset. Mire ő csak ennyit mondott: „Jézusom, állandóan veszekszünk, soha életemben nem veszekedtem ennyit!” Persze az egészen egy jót nevettünk, az igazság sosem derül ki. De mint feljebb említettem, a büdös nagy állóvíz sosem célravezető, mint ezt a mellékelt ábra is mutatja.
Ne szépítsünk, szóval igyekszünk úgy lefeküdni, hogy ne legyen harag, de egyébként reggel az egy új nap, tiszta lap. De tennünk is kell azért, hogy ez az egész működjön, magától nem megy. A mindennapi mókuskerék az, ami a legjobban éket tud verni közénk. Azt hiszem, mi az a páros vagyunk, akik imádnak együtt lenni, ökörködni, de erre a hétköznapokban nagyon ritkán jut lehetőség. Norbi sokat dolgozik, hogy mindenünk meglegyen, ebből adódón a kisfiammal egész nap én vagyok. Senkinek sem könnyű, de a legnehezebb egymás hiánya. Persze jó dolog együtt elaludni és egymás mellett ébredni, de ez a tény a hasznosan eltöltött időt nem tudja kiváltani.
A fodrászok élete év végén olyan, hogy nincs. Szóval a karácsonyi-szilveszteri készülődést egyedül intéztem, ami egyébként totálisan nekem való feladat, de hát azért ezután nekem is jólesik picit lazítani. Az év végi hajtás után pedig jöhetett a jól megérdemelt pihenés Norbinak és nekem is. Amikor is nem, nem mentünk el Dubajig, csak pusztán rendet raktunk a hétköznapjainkban, értelmes, közös időt töltöttünk el hármasban.
Szerintem ez így sokkal értékesebb volt, mint valahova elmenni, és a telefonunkkal lőni a képeket az éterbe. Kevésbé Insta-kompatibilis, de annál gazdagabb volt ez így, és ennek eredménye, hogy jó pár lerendezetlen randink is lóg a levegőben. Amire persze sort fogunk keríteni, amikor kihúzhatjuk a „nagyikártyát”, vagyis amikor Patrikra vigyázni tud valamelyik nagymamája.
Szerencsések vagyunk, mert ha veszekszünk, ha nem, ezek soha nem kardinális dolgok. Inkább csak olyan „miért mentél be sáros cipővel”-félék, amik, valljuk be, azért senkinek nem okoznak álmatlan éjszakákat.
Nincs titok, nincs öt tuti tipp, amivel megóvhatod, amid és akid van. A recept egymás ismerete és az engedni tudás, hogy legyenek közös élmények, akár egy kis konyhai főzőcskézésről vagy éppen páros főzőtanfolyamról legyen szó. És még valami: az odafigyelés, hogy ha kell, reggel a gyerek előtt kelek, és megcsinálom Norbi másnapi ennivalóját, ha előző nap már nem volt rá kapacitásom. Vagy hogy ez nem elvárás, és megérti, ha néha fáradt vagyok, és megoldja maga az ebédjét.
Addig, amíg bármi, amit teszel, szeretetből történik, addig nincs baj, és egy kapcsolatot nem a veszekedések számában mérik, hanem talán abban, hogy gondolunk egymásra, mindig, akkor is, ha éppen mást csinálunk, vagy egymástól külön vagyunk.
