Gyorsan leszögezném, nem anyámon múlt. Szegénykém tényleg minden tőle telhetőt megtett, hogy még idejében megszerettesse velem a konyhai sürgés-forgást. Amikor nagyon kicsi voltam, minden adandó alkalommal odahívott maga mellé, hogy nézzem, amit csinál. Mikor nagyobb lettem, már azt is megengedte, hogy ezt-azt besegítsek, mondjuk a krumplipucolással vagy a tojáshámozással, esetleg azzal, hogy kikeverem a tésztát a piskótához. Sokkal később pedig, mikor már különköltöztem tőlük, szakácskönyvekkel és mindenféle konyhai eszközzel bombázott abban a reményben, hátha megjön a kedvem. Eddig még nem jött.
Nem tehetek róla, nekem ebből az egész főzés dologból, minden próbálkozás ellenére, egyetlen dolog maradt meg: hogy milyen jókat beszélgettünk közben. Persze volt már az életemben olyan, hosszabb-rövidebb időszak, mikor rá voltam kényszerülve, hogy igenis főzzek magamnak. Például mikor fél évet külföldön éltem. Azt nem mondom, hogy a menüimmel nyugodt szívvel indulhattam volna bármelyik szakácsversenyen, de mondjuk nem haltam meg tőlük. És más se. Akkor és ott ez bőven elég is volt.
Miután hazajöttem, egy ideig próbálkoztam átvenni a stafétát anyámtól, „egyszer úgyis meg kell tanulnom” jeligére. A hétvégi menüket csináltam, de jó pár szénné égett és zsülienre vágott ujj után feladtam. Rájöttem, hogy a főzés nem nekem való, és kész. Az a típusú ember vagyok, akinek mérhetetlenül nehezére esik órákon keresztül egy helyben álldogálni, ebben az esetben a tűzhely mellett, arról már nem is beszélve, hogy az „ízlés szerint”, „amennyit felvesz” és „majd azt látni fogod, ha kész” fordulatokkal a világból ki lehet üldözni.
Közös pályafutásunk alatt a főzés nekem konkrétan semmilyen örömöt nem okozott, ha csak azt nem számítom ide, hogy a végén tényleg jó volt nézni, ahogy elégedetten eszik a család. Ez viszont csak mérsékelten kárpótolt az azt megelőző két-, két és fél, háromórás vesszőfutásért. Szóval, amikor összeköltöztem a vőlegényemmel, anyukám azzal az útravalóval engedett utamra, hogy kössem fel a gatyám.
A sors azonban úgy hozta, hogy végül erre nem volt szükség. Vőlegényem ugyanis homlokegyenest az ellentétem: őt nemcsak hogy nem stresszeli, de egyenesen kikapcsolja a konyhában töltött idő; imád kísérletezni, arról már nem is beszélve, hogy a gondoskodását úgy tudja leginkább kifejezni, hogy enni ad nekem. Hát ki vagyok én, hogy elrontsam az örömét?
Szóval, amióta ezt alaposan átbeszéltünk, ő főz nekünk mindkettőnk örömére. Én pedig kuktáskodom: mert abban, hogy mindent előkészítek neki, nincs semmi stressz, ráadásul így sosincs egyedül, és még beszélgetni is tudunk közben.
