Merthogy az elmúlt 33 évem alatt találkoztam már ilyennel is. Mit találkoztam, együtt éltem vele, méghozzá több mint 20 évig… Persze, az öcsém soha az életben nem vallaná be, hogy ha közönséges nátháról, netalán influenzáról van szó, egy pillanat alatt nyöszörgő óriáscsecsemővé változik. Pedig ez az igazság.
Ahogy igazság az is, hogy ugyanez a srác két nátha között amúgy zokszó nélkül tűri, ha véletlenül olvadt fém fröccsen a szemébe, és azt is, ha a lábára esik egy több tíz kilós szerszám.A nátha valahogy mégis erősebb nála, és már akkor nyenyeregni és durculni kezd, mikor fájni kezd a torka. Hogy aztán néhány órával később már szó szerint könyörögjön a gyógyszerért, és a nap végén ágynak essen, ahonnan a következő néhány napban legfeljebb csak az elhaló hangját lehet hallani, ahogy teát, orrkenőcsöt, lázcsillapítót, esetleg papot kér.
„Ha egy férfi beteg, akkor nagyon beteg” – mondta erre mindig anyukám, aki hírből sem ismerte a férfinátha fogalmát, cserébe évente egyszer-kétszer, néha háromszor angyali türelemmel és megjegyzés nélkül takarította a széthagyott papírzsepi hegyeket, és hordta a frissen főzött citromos-mézes teát a betegszobába. Ilyen előzmények után, ma már egyáltalán nem értem, aznap délután, úgy hat évvel ezelőtt, miért lepődtem meg azon az SMS-en.
„Inkább ne találkozzunk most néhány napig, nem vagyok valami jól” – írta a most már vőlegényem a harmadik randink előtt alig néhány órával. Én meg csak álltam ott leforrázva, a telefonom kijelzőjét bámulva, abban a hitben, hogy a srác, akivel alig egy hete randizunk, épp le akar pattintani. Ráadásul ezzel a hülye dumával, elvégre délelőtt egy műszakban dolgoztunk, és kutya baja se volt. Beismerem, az át se futott az agyamon, hogy tényleg beteg: leginkább azért, mert magamból indultam ki, meg abból, hogy minimum infúzión kellene lógnom ahhoz, hogy lemondjam a randinkat.
Szerencsére barátnőm meggyőzött, hogy ez még nem a világ vége, és arról is, hogy hívjam fel, és tudakoljam meg, szüksége lenne-e egy kis ápolásra. Szüksége volt. Én meg abban a pillanatban felpakoltam magam azzal, amivel anyukám szokta férfinátha esetén, és rohantam. Ha akkor nem megyek, talán sosem derül ki, hogy azért mondta le a randit, hogy ne lássam őt ilyen állapotban: ilyen torokfájósan, piros orral, FÉLHOLTAN.
Ami a meglepő, hogy vőlegényem azóta sem csinált soha olyan nagy ügyet betegségből, mint akkor egyszer. Sőt! A kegyetlen igazság az, hogy mint kiderült, én bizony sokkal rosszabb beteg vagyok nála. Igaz, engem legalább ritkábban is ver le a lábamról a kór. Akkor viszont én vagyok az, aki óriásbébivé változva nyenyereg a dupla paplan alatt és szűköl amiatt, hogy mikor lesz már vége a betegségnek.
Hogy miért jutott most, az influenzaszezon végén eszembe a férfinátha? Hát azért, mert kedvenc ausztrál mamibloggerem, Constance Hall is a férfinátháról írt, épp a minap. Igaz, ő egy egészen más végét fogta meg a dolognak, szerinte ugyanis a férfinátha egyáltalán nem cuki valami, ami évente legfeljebb egyszer fordul elő. Constance ugyanis úgy tapasztalja, hogy férjét minden, de szó szerint tényleg minden le tudja teríteni a lábáról annyira, hogy napokig az ágyat nyomja.
„Nincs olyan, hogy férfinátha. Férfiminden van! És akkor sújt le, amikor a legkevésbé várod. A hétvégi teendők közepén például. Bumm, a párodnak beüt a krach, mondjuk egy férfi fülfájás képében, és onnantól kezdve legalább egy délutánra kidől, te pedig ott maradsz a teendőkkel. Elegem van” – írja Constance, majd hozzáteszi, mindez egy cseppet sem zavarná, ha párja ugyanolyan elánnal gondoskodna róla, amikor beteg, mint amilyen gondoskodást elvár tőle, amikor rajta vesz erőt valami „nagy” fájdalom.
Szerinted létezik olyan, hogy férfinátha? Írd meg!
