A múlt héten, nagyjából csütörtök magasságában lehetett. Reggel, munka előtt épp a szokásos egészségügyi sétánkra indultam Bugac kutyánkkal, amikor a kapun kilépve mellbe vágott egy semmihez sem fogható érzés. Hónapok óta most először nem akartam rögtön és azonnal az arcomba húzni a kapucnit, pedig egyébként egyáltalán nem volt jó idő: szürke volt minden, csepergett is az eső, fújt is a szél. A levegőben viszont már ott volt a tavasz alig érezhető illata, én pedig kapucnizás helyett még jól ki is húztam magam, hogy minél inkább teleszívhassam magam vele.
Mondjon akárki akármit, nekem nem a január az év leghosszabb hónapja. Soha nem is volt. Miközben a vőlegényem rendszerint ilyenkor kezd rá arra, mennyire utálja a telet, és mikor lesz már vége a hidegnek, én meglepően könnyen túllépek a januári hidegbetöréseken, a jeges széllökéseken és az éjszakai mínusz tízeken is. Aztán jön a február, amivel konkrétan ki lehet kergetni a világból: tudom, tudom, hogy csupán négy rövidke hét, nekem néha mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre leperegnek a naptár februárra vonatkozó lapjai, miközben a márciusra és ezzel együtt a tavasz első napjaira várakozom.
Márciusi gyerek vagyok, így aztán – tűnjön bármilyen furcsának is – úgy érzem, különleges kapcsolatom van ezzel a hónappal. Gyerekkoromtól kezdve afféle bizalmasként tekintek rá, ami pontosan azt hozza, amire nagyon vágyom a hosszú tél után: a plusz tizenöt fokokat, a langymeleget, a kék eget, a napsütést, a cseresznyefa-virágzást, a rügyező fákat és a bokrokat és persze a reggeli madárdalt. És szerencsére ez általában így is van. Az elmúlt 33 évből csupán egyetlen alkalom rémlik, amikor ideiglenesen szakítottunk, mint az a bizonyos Lorelai Gilmore a havazással: abban az évben konkrétan végigcidriztem az egész hónapot, mert még a jobb napokon se kúszott a hőmérséklet öt fok fölé.
De ami ennél is rosszabb volt, hogy még a szülinapomon is, ami egyébként a hónap végén van, vakargatnom kellett a jeget az autónkról. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, mikor arra az évre végleg eltört bennem valami: csak álltam ott lefagyott ujjakkal, dideregve a tavaszi kabátomban – amit persze már március első hetétől kitartóan hordtam „hátha” jeligére –, és konkrétan őrjöngtem, hogy volt képes március ilyen otromba módon elbánni velem. Hiába. A hideg tartotta magát. Azt hiszem, abban az évben május közepéig.
Márciussal azóta szerencsére kibékültünk, az idei március ráadásul nagyon biztatóan indult, ez a mai napsütés pedig még az amúgy rendszerint szürke és utálatos hétfőt is feldobta. Épp ezért most úgy döntöttem, mielőtt jön a hosszú hétvége és ezzel együtt az újabb hidegbetörés, összegyűjtök néhány dolgot, ami miatt minden évben kicsit újra beleszeretek a tavaszba.
- A nedves föld illata
- Az első rügyek
- Nincs tavasz hétvégi autószerelés/autómosás nélkül
- Hazajönnek a gólyák
- „Kertem nárcisokkal / végig ültetéd…”
- Tojásos nokedli friss salátával
- Muskátlizás anyuval
Te miért szereted a tavaszt? Írd meg!
