Szívmelengető posztot írt egy nő a pillanatról, amikor rádöbbent, hogy öregszik

„A minap rá kellett döbbennem, hogy »öregember«-kezeim vannak. Őszinte leszek, meglepett a felismerés. Annál is inkább, mert a kezeimet szinte egész nap, minden pillanatban látom: munka közben a klaviatúrán, vezetés közben a kormányon, és még sorolhatnám. Valahogy mégis csak most szembesültem azzal, hogy ráncosak és eresek lettek.”

Így kezdi a Facebook-oldalán közzétett megindító posztját Liz Petrone, a kétgyerekes amerikai anyuka, aki azután kezdett blogot írni, hogy édesanyja öngyilkos lett. A negyvenes évei elején járó nő leírta, hogy miután észrevette a változást a kezén, azon tűnődött, vajon mikor történt mindez. „Szép fokozatosan, láthatatlanul? Vagy épp ellenkezőleg: egyik pillanatról a másikra?”

Amikor a kezemre pillantok, arcon csap az idő múlása

Liz azt írja, sokakkal ellentétben nem kezdte azonnal gyűlölni a testrészeket, amik oly egyértelműen emlékeztették az öregedésre és ezzel együtt az elmúlásra. „A kezeim és én számtalan dolgot éltünk át együtt, és mostanra – bármilyen furcsa is – igencsak megkedveltem őket. Igen, még a virsliujjaimat is.”

Össze se tudom számolni, hány forró csésze tea köré fonódtak ezek az ujjak, hogy mennyi mindent töröltek már a fenéktől a könnyekig, vagy hogy hányszor pucolták már ki ezt a házat a pincétől a padlásig, majd vissza. Volt olyan, hogy ezek a kezek kétségbeesetten kapaszkodtak olyan dolgokba, amiket már régen elvesztettem, reszkettek már félelemtől, szerelemtől, érintettek, fogták őket, sőt integettek is. Az enyémek, és igen, öregszenek. Ahogy én is.

Liz szerint a tény, hogy öregszik, nem feltétlenül ijesztő dolog. Azt írja, lehet, hogy a kezei ráncosabbak és eresebbek, de remélhetőleg sokkal bölcsebbek és jobbak is, mint fiatalabb korában. „Egészen ijesztő, hogy az életünk milyen rohamtempóban telik. Gyanítom, hogy ha a megfelelő időben hunyom le a szemem, még az is előfordulhat, hogy 20 évvel később ébredek fel.

Kép forrása: Facebook / Liz Petrone

Épp ezért mindent megteszek, hogy nyitva tartsam a szemem – hogy még csak véletlenül se mulasszak el egyetlen fontos pillanatot sem. És talán ez volt az oka annak is, hogy most lenéztem a kezeimre, és elidőztem rajtuk. Hogy aztán rájöjjek, pontosan olyanok, mint édesanyám kezei voltak.”