„Helló! Nem tudom, emlékszel-e még rám; én vagyok az az anyuka, akinek a minap jól beszóltál, csak mert nem adott se zoknit, se cipőt a kétévese lábára, mikor bevásárolni indult. Tudom, hogy csak azért tetted szóvá a dolgot, mert aggódtál a pici egészségéért. Elvégre ha már ilyen annak a gyereknek az anyja, hogy nem ad rá cipőt, valakinek ezt is kell…
Nos, amit mindenképpen tudnod kell: tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a gyerekem mezítláb van. Igen, nekem is feltűnt, hogy hűvös van, de… De miközben elítélsz valami miatt, amiről fogalmad sincs, engedd meg, hogy elmondjam, a hócipőm tele van azzal, hogy lassan mást se csinálok, csak a kétévesem zoknijait és cipőit szedegetem fel a földről ott, ahol éppen úgy dönt, hogy leveszi őket.
Kép forrása: Facebook / Ashley Moore
Torkig vagyok azzal, hogy extra köröket kell futnom még a szupermarketben is, mert csak a kasszánál tűnik fel, hogy a gyerekem lerúgta magáról az egyik cipőjét, anélkül pedig csak nem megyünk haza. Unom, hogy miközben vásárolni próbálok, teljesen váratlan időpontokban egy – vagy sokszor két – cipő repül az arcomba.
Bármilyen furcsa, az esetek nagy részében ennek ellenére veszem a fáradságot, hogy a feje búbjától a lába ujjáig felöltöztessem a gyerekem, csakhogy, ahogy látod, teljesen felesleges a fáradság. A kis zoknija és a cipője ugyanis már egy perccel azután a pelenkás táskában landol, hogy ráadtam. Nem tehetek róla, valamiért szívből utálja ezeket a ruhadarabokat, és úgy egyébként, ha belegondolsz, nincs igaza?
Sajnálom, de az én türelmem is véges, nem vagyok hajlandó szélmalomharcot vívni egy kétévessel. De ami a lényeg. Köszönöm, hogy aggódsz a gyerekemért. Köszönöm, hogy szóvá tetted, hogy pucér a lába, de ő így boldog. És ha ő boldog, én is meg tudom őrizni az ép elmém. Legalább egy részét. És ha most megbocsátasz, akkor megyek is tovább, hogy megvegyem a mosóport és a többi 800 ezer dolgot, amire nincs szükségünk.”
