„Mióta stroke-ot kaptam, és nyaktól lefelé teljesen lebénultam, boldogabb vagyok”

Mielőtt 2002-ben egyetlen szemvillanás alatt megváltozott volna az élete, Shirley Parsons elfoglalt válóperes ügyvéd volt, aki szabadidejében aktív társasági életet élt. Aznap, azt mondja, rettenetes fejfájással ébredt. „De ami még ennél is rosszabb volt, hogy szédültem is” – idézi a Daily Mail című brit bulvárlap az asszonyt, aki elmondta, a tünetek miatt úgy döntött, nem megy dolgozni, inkább ágyban marad.

„Délután egy kicsivel jobban éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy kimegyek egy kicsit a levegőre.” Shirley a szülei közeli farmjára sétált, ahol azzal próbálta meg hasznossá tenni magát, hogy megeteti az állatokat. „Etetés közben ismét megszédültem, annyira, hogy le kellett ülnöm az egyik szénakazalra. Akkor kaphattam a stroke-ot, mert innentől kezdve semmire sem emlékszem. Csak arra, hogy hetekkel később felébredek a kórház intenzív osztályán, mindenféle csövekkel a testemben.”

Shirley a brit lap újságírójának bevallotta, az elején kifejezetten rosszul viselte azt, ami történt vele. „Mikor az orvosok elmondták, hogy nyaktól lefelé lebénultam, és hogy valószínűleg se nyelni, se beszélni nem tudok majd önállóan, összetörtem. Azokban az első napokban rengeteget sírtam.” Shirley azt mondja, a legjobban attól félt, hogy bezáródik a testébe, és nem tud majd kommunikálni a külvilággal.

Kép forrása: Daily Mail

„Épp ezért már az első naptól kezdve küzdöttem, hogy megtanuljak legalább a szememmel jelezni. Ma már a kommunikáció szerencsére egyáltalán nem gond: egy számítógép segítségével lassabban ugyan, de minden további nélkül kommunikálok a külvilággal.” Shirley azt mondja, miután kikerült az intenzívről, 16 hónap rehabilitáció várt rá: ez volt az az időszak, mikor újra megtanulta értékelni az életét.

„Félreértés ne essék, az életet sosem dobtam volna el magamtól, de kétségtelen, hogy az első időszakban nagyon tudtam sajnálni magam” – vallja be az asszony, aki ma már úgy érzi, sokkal boldogabb így, lebénulva, mint volt a stroke előtt. És hogy mi Shirley boldogságának a titka? Az elfogadás. No és persze a mindennél erősebb akaratereje, hogy nem adja fel soha, semmilyen körülmények között.

„Ma már megtalálom az örömöt a legapróbb dolgokban is” – mondja, majd hozzáteszi, a stroke előtt folyton rohant, elfoglalt volt, pörgött. Úgy érezte, nincs ideje semmire, és szétfeszíti a stressz. „Most minden teljesen más: csend van körülöttem, nyugalom és béke; van időm rá, hogy értékeljem az életet, ami adatott.”

A stroke óta Shirley nem messze szülei gazdaságától egy aprócska, de teljes egészében akadálymentesített házikóban lakik. Férje nem vállalta, hogy gondoskodjon róla, de rendszeresen meglátogatja őt. „Még mindig házasok vagyunk, és nagyon szeretem őt, ez a lényeg” – mondja az asszony, akiről felváltva gondoskodik két ápoló és 2-3 kisegítő. „Nem volt könnyű rátalálni a megfelelő segítségre, de szerencsére sikerült. Olyan emberekre van szükségem magam körül, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak az életről, nyugodtak, és van humorérzékük is.”