A japán ama kifejezés valami olyasmit jelent, hogy tengeri nő (vagy ritkábban tengeri férfi), ami egyrészt magyarul is nagyszerűen hangzik, másrészt pedig vitán felül fantasztikus nyelvi teljesítmény ennyi információt belezsúfolni egy összesen hárombetűs szóba. De maguk az amák még ennél is sokkal fantasztikusabbak, ugyanis ezek a meztelen (vagy majdnem teljesen meztelen), egykor majd minden halászfaluban megtalálható japán hableányok a szabad tüdős búvárkodás talán legavatottabb mesterei. Persze nem csupán szórakozásából merülgetnek immáron 2000 (!) éve a gyakran hideg, sötét és veszélyes tenger mélyére egy szál zsinóros ágyékkötőben és szerencsehozó szimbólumokkal kidekorált fejkendőben, hanem a megélhetésért, azaz elsősorban az ínyencfalatként és ékszeripari alapanyagként egyaránt keresett abalone gyöngyházkagylókért.
Fosco Maraini fotója (forrás: http://gakuran.com)
Az ama-novíciák kemény kiképzése rendszerint tizenegy-két éves korukban kezdődik (vagyis a múlt idő használata talán indokoltabb lenne, de erre még visszatérünk), és nem ritka, hogy a veterán amák bőven hetven vagy akár nyolcvan fölött vonulnak csak vissza, de még akkor is olyan imponáló fizikai állapotban vannak, hogy az még a csúcsformában lévő Esther Williamsnek, a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi vízi csodájának is becsületére válna. Egy profi japán gyöngyhalásznő akár 25-30 méterig is le tud merülni egy lendülettel, és nagyjából kétpercenként jön fel levegőért (ekkor egy jellegzetes, füttyszerű hangot hallat, az ún. isobuét, ami a légzésszabályozásban segít), mindezt intenzív,pihenő nélküli, egy-másfél órás turnusokban.
Fotó: Josijuki Iwase (forrás: gakuran-com/iwase-photo.com)
Hogy férfiakat miért nem nagyon találni ebben a munkakörben, annak inkább tradicionális, semmint észszerű okai vannak, a közmegegyezés szerint ugyanis a testükön található zsírszövet mennyiségének és megoszlásának köszönhetően a nők egyszerűen jobban tűrik a hideg vizet, mint a férfiak – ami valószínűleg nem így van, de hát a kétezer éves hagyományok már csak ilyenek.
Fotó: Fosco Maraini/Gakuran.com
Sajnos egy ideje az ama búvároké is a kihalófélben lévő mesterségek közé tartozik, akárcsak a könyvelőké, a nyomdászoké vagy a huszadik századi diktátoroké. Noha korábban – legalábbis egy átlagos halászhoz vagy pláne egy átlagos nőhöz képest – elég jól lehetett keresni szabad tüdős tengerfenéki aratással, a fiatalabb generációk számára már nem annyira vonzó ez az életpálya, és amíg a múlt század közepén még körülbelül hatezer női búvár dolgozott csak a Shima-félszigeten, ma egész Japánban lehet úgy kétezer, többségük ráadásul már ötven fölötti. Persze ők már nem egy szál ágyékkötőben vagy forrónadrágban vágnak neki a tengernek (ezt a gyakorlatot a negyvenes-ötvenes években, a modern fürdőruhák, illetve a bámészkodó nyugati turisták megjelenésével egy időben megszüntették), hanem neoprén búvárruhában, maszkban és uszonnyal, de a lényeg gyakorlatilag semmit nem változott.
Fotó: Wikipedia
Az amák utolsó, még látványosan sellőszerű generációjáról többek közt Josijuki Iwase és Fosco Maraini fotósok készítettek részben dokumentarista igényű, részben szépelgő-idealizált-szexualizált, de mindenképpen nagyon izgalmas képeket valamikor a második világháború utáni években, amelyeket például itt, itt meg itt lehet megnézni.
Címlapkép: Fosco Maraini
