„Épp olyan vagyok, mint egy drogos” – egy kényszerevő nő vallomása

Kun Gabi | 2018. Szeptember 24.
Dóra évtizedek óta küzd saját magával és a kényszerevéssel. Minden este úgy fekszik le aludni, hogy holnaptól más lesz, majd tartani fogja a diétát, de aztán másnap is történik valami, amitől az evésbe menekül.

Számára az evés ugyanis menekülés, olyan, mint az alkoholistáknak az alkohol: felszabadul, amíg eszik, megszűnik a stressz, nem kell a magányra, szomorúságra gondolnia, nem kell szembenéznie a kudarcaival. Ahogy meséli, az étel lett a legjobb barátja és legnagyobb ellensége is egyben, amiben lassan felőrlődik lelkileg.

„Az ételekkel nagyon ellentmondásos kapcsolatom van, egyszerre utálom és imádom őket.

Függőnek gondolom magam, épp olyan vagyok, mint egy drogos, aki folyamatosan próbál leszokni a drogról, de mindennap belebukik.

Csak én nem produkálok testi tüneteket, amikor megvonom magamtól az ételt. Ha tartom a diétámat, akkor végtelen reménytelenségérzés lesz úrrá rajtam, mintha nem lenne értelme az életnek, ha nem ehetem meg azt, amit csak akarok.”

Elviselhetetlen bűntudat

Ez a reménytelenség viszi rá Dórát újra meg újra, hogy hatalmas adagokat eltüntessen a tányérjáról. Néha sikerül egy-két napot kibírnia, de olyankor végül sokkal nagyobb erővel csap le rá a kényszerevés, és ráveti magát a hűtőre. Utána pedig óriási bűntudattal és önutálattal küzd persze, hogy már megint elbukott.

„Ez egy ördögi kör. Amikor eszem, bűntudatom van, ha nem eszem, vagy ha egészségesen étkezem, akkor meg úgy érzem, hogy lemaradok valamiről, hogy nem teljes az életem.

Elfogadhatatlannak tartom magam, ezért nem is szeretek társaságban enni, mert szégyellem magam, mintha nekem nem lenne engedélyezve az evés.

Ilyenkor azt gondolom, hogy biztos megjegyzéseket tesznek rám az emberek, hogy azért ekkora a fenekem, mert már megint zabálok. Pedig nyilván nem foglalkozik senki azzal, hogy én mennyit eszem, és ez csak a saját belső hangom, ami folyton szapulja a testemet.”

„Mintha nekem nem lenne engedélyezve az evés.” (Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia)

A magányt enyhíti az evés

Azt gondolnánk, hogy Dóra biztos nagyon el van hízva, ha ennyire küzd az evéssel, de igazából nem kövér, maximum molettnek mondható, akire ha ránézel, semmi különöset nem látsz rajta. A 44-es mérettel mégis óriásinak érzi magát, takargatja a testét, és ha belenéz a tükörbe, undor fogja el.

„Járok már egy ideje terápiára a kényszerevés miatt, annyit már kiderítettünk a pszichológusommal, hogy a gyerekkoromban kezdődött az egész:

elhanyagoló szülők, akik nem foglalkoztak velem, maximalista anya, aki azon csúfolódott kamaszkoromban, hogy milyen nagy a seggem, és az evés, mint jutalom, mint megnyugvás, amiben fel tudtam oldani a magányt.

Csak hát attól még, hogy tudom, mitől alakult ki ez az evészavar nálam, egyelőre nem találom a megoldást rá. Tovább szenvedek vele, minden reggel úgy kelek fel, hogy ma sikerül majd az 1200 kalóriás étrendet tartani, aztán mégis belecsúszok estére abba, hogy mindent összeeszem.

Azt hiszem, csak azért nem vagyok még 200 kilós, mert az önkontrollom működik annyira, hogy testmozgással ellensúlyozzam valamennyire a többletkalóriákat.

Megszállottan mérem magam, mindennap ráállok a mérlegre, és ha nem mutat kevesebbet, akkor végtelenül elkeseredem, majd gyorsan mozgok valamit.

Nem különösebben szeretem a sportokat, de ez az egyetlen, ami enyhít egy kicsit az evés miatti bűntudatomon.”

Dóra jó úton jár, hogy felépüljön, a terápia hatásos lesz, csak türelem kell hozzá: nem megy egyik napról a másikra, hogy felülírjuk azt, ami gyerekkorunkban belénk égett. A kényszerevést komolyan kell venni, evészavar ez is, mint a bulimia vagy az anorexia, csak sokkal több áldozata van, mert könnyebben marad láthatatlan a környezet számára. Ha magadra ismersz, mindenképpen keress meg egy pszichológust, hogy le tudd tenni ezt a terhet, és felszabadítsd magad a kényszerevés alól.

Exit mobile version