„Szerinted mit csináljunk vele?” – szegezte nekem a kérdést öcsém a tök ismeretlen kutyára mutatva, meg se várva, hogy kihajtogassam magam a kocsiból. Mindketten ugyanarra a szokásos, rántotthúsos családi ebédre érkeztünk; ő és a barátnője valamivel korábban, így először ők futottak bele a kapuban elveszetten álldogáló, idősödő husky keverékbe. Mire végre mi is odaértünk, már vagy negyedórája toporogtak a novemberi cidriben, meglehetősen tanácstalanul, egy olyan kutyával a póráz végén, akit korábban még senki sem látott a környéken.
Miközben nagy erőkkel próbáltuk kitalálni, hogy juttassuk haza, újdonsült védencünk – aki, mint később megtudtuk, amúgy Herceg – végtelen nyugalommal, már-már úriember módjára viselte az egzecíroztatást: hol egyikünk, hol másikunk vakargatta a fejét, a füle tövét, vagy mászott az arcába azzal a kérdéssel, hogy „de hoool van a gazdiiiid????” És még akkor se jött különösebben izgalomba, mikor a hosszúra nyúlt toporgás után, váratlanul betessékeltük az autóba, hogy elvigyük az Ürömi Állatotthon önkénteséhez, a falu másik végébe, chipet olvastatni. Sőt! Így utólag meg merem kockáztatni, hogy ezt a bizonyos utat Herceg élvezte a leginkább.
A gazdik nem értik, mennyire sok veszély leselkedik az utcán az állatokra
A nyakam ráteszem, hogy azon a vasárnapon az Ürömi Állatotthon nem csak tőlünk kapott segélyhívást. Annál is inkább, mert ahogy az otthon munkatársától, Szőnyi Bellér Ildikótól megtudom, azon a környéken már elég jól ismerik őket. „Tudják, hogy mi gyorsan megtaláljuk a gazdákat, épp ezért sokszor hívnak minket – árulja el, majd hozzáteszi: mivel az otthon négy településen végez ebrendészeti feladatokat, rengeteg a munkájuk. – Napi szinten minimum két kutyát juttatunk haza, de sajnos vannak olyan időszakok, amikor ennél sokkal több állat sorsa függ tőlünk. Például robbantási gyakorlatok után vagy szilvesztereste.”
Ildikó azt mondja, idén szeptembertől valahogy még a szokásosnál is több a bejelentés. „Rengeteg a notórius szökő és a »majd hazajön« eset. Még mindig nem értik az emberek, hogy mennyire sok veszély leselkedik az utcán az állatokra” – folytatja, aztán gyorsan mond még néhány igencsak elgondolkodtató számot is:
Tíz chipes kutyából nyolc azonnal hazakerülhet, egy chipje regisztrálatlan, vagy a regisztrált adatok elavultak, egy kutya pedig nálunk marad, és mi keresünk neki gazdit.
„Van benne chip, de előfordul, hogy mit sem ér”
Minden pesszimizmusunk ellenére és a lehető legnagyobb meglepetésünkre Herceg a szerencsésebb nyolc kutya közé tartozott. Vagyis nemcsak hogy volt regisztrált chipje, de még az adatai is rendben voltak. Igaz, ez már csak azután derült ki, hogy a kutya szerencsésen hazaért, egészen addig ugyanis nem tudtuk utolérni a gazdiját.
A chipolvasás ettől függetlenül ment, mint a karikacsapás: az otthon által javasolt önkéntes, aki – nem győzöm hangsúlyozni, vasárnap délután fél négykor is – mosolygósan sietett a segítségünkre, még az egyébként macerás, vastag huskybundában is másodpercek alatt megtalálta a chipet. Így néhány perccel később már egy élő telefonszámmal és egy utcanévvel indulhattunk útnak Herceg otthona felé, azzal az egy feltétellel, hogy ha sikerül hazajuttatni a kutyát, mindenképp szólunk róla.
fotó: ürömi állatotthon
Tény, hogy a chip sokat segít az elveszett, elszökött, kódorgó kutyák hazajuttatásában, de ez sem csodaszer sajnos. „A chip bevezetése óta az lett jobb, hogy hamarabb megtaláljuk a gazdát, de sajnos rengeteg az olyan regisztrált chip, amiben elavultak az adatok. Ilyenkor nem marad más, mint hogy plakátokon és az oldalainkon keressük a gazdát” – magyarázza Ildikó, majd mesél arról is, mi lesz azokkal a kutyákkal, akikben a nagy igyekezet ellenére egyáltalán nem találnak chipet. „Ezeket a kutyusokat két hétre karanténba helyezzük, ahol figyeljük az egészségi állapotukat. Ezután gazdikereső státuszba lépnek, és megfigyeljük a habitusukat, azt, hogy hogyan viszonyulnak az emberekhez, állatokhoz, hogy később a legmegfelelőbb gazdijelöltet biztosíthassuk a számukra.”
„Rengeteg ember tud és akar segíteni”
Nem sokkal később Herceg – túl egy újabb, viszonylag eseménytelen autókázáson – már csaknem otthon volt. Izgalomnak jelét sem adta, valószínűleg úgy volt vele, mit idegeskedjen, láthatóan izgulunk mi helyette is: miközben öcsém a szürkületben egyik háztól a másikig cikázott a címként megadott utcában a gazdit keresve, barátnője Herceggel a nyomában igyekezett a lépést tartani, én pedig tőlük egyre jobban leszakadva a gazdit csörgettem. Egyre reménytelenebbül ugyan, de kitartóan.
„Rengeteg múlik a gazdán, hogy mennyire akarja, hogy meglegyen a kedvence, és ehhez meddig képes elmenni. Közhely ugyan, de mégis igaz, hinni kell a megtalálásban, és sosem szabad feladni. Vannak állatok, akik több hónap után kerülnek elő. Ha elveszik egy állat, az idegőrlő állapot, de még a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni, mert mindig van segítség. Rengeteg ember tud és akar is segíteni” – mondja Illés Csaba, a Ments meg! csoport egyik alapítója.
Ha valaki, Csaba pontosan tudja, miről beszél: kicsit több mint egy éve épp a kitartásának, a fel nem adott reménynek, no és egy rendkívüli – mára több tízezer emberből álló – közösségnek köszönhetően talált rá frissen örökbefogadott, három lábú kutyusára, Áronra, aki öt nappal korábban, egy váratlan pillanatban oldott kereket. A Ments meg! csoport és mozgalom egyébként éppen Áron egykori keresőiből alakult ki. Egy év alatt több mint kétszáz elveszett állatot tudott hazajuttatni. Csaba azt mondja, az eltűnések millió és egy oka közül csak egy az, amikor az állat, Áronhoz hasonlóan, azért szökik meg, mert még nem szokta meg az új helyét, és a régire szeretne visszatalálni.
„Vannak tipikus eltűnési módok is: ilyenek például a nagy vihar, tűzijáték vagy nagyobb hanghatással járó események miatti eltűnések, amikor az állatok nemes egyszerűséggel megriadnak. Sokszor találkozunk felelőtlenségből, figyelmetlenségből adódó elszökéssel, és sajnos rengeteg a lopás is.”
fotó: ürömi állatotthon
„Nem szabad pánikba esni”
Hercegnek szerencséje volt: már néhány órával az eltűnése után újra otthon lehetett. De sajnos nincs ez mindig így. „Az emberek el sem tudják képzelni, naponta hány házi kedvencnek veszik nyoma” – mondja Csaba, aki azt tanácsolja azoknak a gazdiknak, akik elveszítik a kutyájukat, hogy mindenképp őrizzék meg a hidegvérüket.
Eltűnéskor a legfontosabb a gyorsaság és a józan ész. Nem szabad pánikba esni. Azonnal jelezni kell az állatvédő szervezeteknek, és bejelenteni az állatorvosnál a chipszámot, hogy bekerüljön a rendszerbe az elveszett állat.
És amit a gazdi még ezen túl is tehet: „Érdemes rögtön elkezdeni a felhívás megosztását a Facebookon, a szórólapozást az eltűnés környékén, és a keresést is. Ehhez nagyon jó fórum a Ments meg!, mert nagy nyilvánosságot ad, és a csoport tagjai tényleg sokat tudnak segíteni a megosztásokkal, a szórólap készítésében és a terepen való kutatásban is.”
„Ha tudjuk, hol lehet az állat, akkor érdemes próbálkozni élve fogó csapdával, illetve szagterápiával is. Ez azt jelenti, hogy a gazdi használt ruhadarabjait kell kis darabokban, némi élelemmel együtt célzottan szétszórni azon a területen, ahol az állat mozog(hat). Sok esetben ilyenkor maguk az állatok kezdik el keresni a gazdát a szagok alapján.”
„Csak azt az egyet kérem, hogy ne vegyék el tőlem”
Szőnyi Bellér Ildikó szerint egy állatmentő számára nincs meghatóbb pillanat annál, mikor épségben és biztonságban adhatja vissza az eltűnt(nek hitt) kedvencet az aggódó gazdinak. „Sokszor előfordul, hogy a találkozás pillanatában eltörik az a bizonyos mécses. Nem ritka, hogy még nálunk is. Jó ezt az örömet látni” – mondja, majd hozzáteszi, volt már olyan esetük, mikor egy több 10 kilométerre elcsatangolt kutyust adtak vissza a gazdinak. „Jó sokat futottunk miatta, de megérte” – összegez, én pedig lelkesen bólogatok.
fotó: ürömi állatotthon
Közben Hercegre gondolok, akit végül egy ugyancsak kutyás szomszéd segítségével kísértünk egészen hazáig. Alighogy beengedtük a kapun, csörgött a telefonom. A gazdi volt az, aki akkor már órák óta próbált Herceg nyomára akadni, immár a sötétben. Mint kiderült, a 10 éves kutyus séta közben egyszer csak szagot fogott, és mielőtt még a gazdi kettőt pisloghatott volna, már be is vetette magát az erdőbe.
„Jámbor jószág ez, a légynek se tudna ártani, de mit csináljak, ha egyszer a vérében van a mehetnék. Pedig megvan mindene: úgy képzelje el, hogy minden este farhátat kap” – bizonygatta a kétségbeesett, de ezzel együtt is végtelenül hálás gazdi, aki csak azt az egyet kérte, hogy „ne vegyük el tőle a kutyáját a szökés miatt, mert ő a mindene”. Beletelt jó pár percbe, mire sikerült meggyőzni őt arról, hogy ennek épp az ellenkezője történik: csak hazavittük az elveszett kedvencét.
