Pontosan emlékszem arra a felkavaró érzésre, ami a nyakamtól a gyomorszájamig hatolt, és heteken át nem eresztett. Nem hittem el, hogy ez nekem valaha menni fog. Soha nem éltem még egyedül, és már maga az egyedüllét és a magány – amiket akkor még tökéletes szinonimáknak gondoltam – is rettegéssel töltött el. Az ember társas lény, egyedül kárhozatra, nyomorra, szomorúságra van ítélve – ez a gondolat jó sokáig tartotta magát a fejemben. Évekig. És még akkor is, amikor először egyedül laktam, igyekeztem minden szabadidőmet a családommal vagy a barátaimmal tölteni. Úgy is mondhatnám, hogy menekültem a szeretteim által formált burok biztonságába, mert el sem tudtam képzelni azt, hogy az egyedüllét akár élvezetes is lehet. Ismeretlen volt. És amit az ember nem ismer, arra félelemmel, de minimum gyanakvással gondol.
Szóval évekig menekültem minden olyan helyzet elől, amikor igazán megtapasztalhattam volna, milyen is az egyedüllét. Programról programra, kapcsolatról kapcsolatra vezetett az út, ami arról szólt, hogy mindenáron kerüljem el a szembenézést önmagammal.
Így ismerkedtem meg életem legnagyobb és legpusztítóbb szerelmével. Tűz és víz voltunk. Ő a bohém, macsó szívrabló, akinek az egész élet játék. Én a megfontolt, nyugodt erő, aki mindig a következő háborúra készül, s igyekszik A, B és C forgatókönyveket is kitalálni az esetleges vészhelyzeteket megoldandó. Egyetlen dolog volt, amiben egyeztünk mi ketten:
a magánytól való zsigeri rettegés volt a közös platform.
Persze a közös félelem soha nem lehet elégséges kötőanyag egy kapcsolatban, és tudjuk jól, hogy „az ellentétek vonzzák egymást” című jól hangzó tézis is csak igen rövid távon szokott működni. Velünk is pont ugyanígy volt. Ami eleinte egzotikumnak tűnt, az nagyon gyorsan teher lett.
Csakhogy túl magas hőfokon égtünk együtt. Olyan volt számunkra a másik, akár a drog: tudtuk, hogy nem tesz jót, de azt is tudtuk, hogy olyan gyönyört kapunk egymástól, ami semmi máshoz nem fogható. A leggyilkosabb konstelláció ez, ne szépítsük.
Az életösztön volt, ami végül kirántott belőle. Bár szerelmes voltam fülig, egy idő után ráeszméltem, hogy vagy kilépek ebből a „se vele, se nélküle” őrületből, vagy maradok, és vállalom a kockázatot, hogy nagyon gyorsan bele fogok rokkanni.
Akkor mondtam ki először életemben, hogy ennél bármi jobb, még az egyedüllét is.
Úgyhogy egy februári éjszakán, amikor sokadszor került elő a pasim megmagyarázhatatlanul későn, megkértem, hogy legyen kedves, csomagolja össze a nálam lévő motyóját, és lépjen ki az életemből örökre, lehetőleg úgy egy órán belül. El is ment – 35 évesen visszaköltözött a szüleihez.
Én pedig munkahelyet váltottam, és a régi albérletemből is gyorsan kiköltöztem, hogy semmi ne emlékeztessen rá a hétköznapokban. Ennél okosabban nem is cselekedhettem volna, erre a húzásomra máig rettentő büszke vagyok. És attól a perctől fogva, hogy meghoztam ezt a radikális döntést, helyrebillent bennem valami. Azt mondtam magamnak: oké, épp eleget voltam mások lábtörlője, akkor most elkezdek megismerkedni a saját igényeimmel. És szép lassan rájöttem, hogy nincs abban semmi félelmetes, ha egyedül vagyok odahaza, és a csönd sem vészjósló, hanem egy áthajtott nap után nagyon is simogató tud lenni.
Két teljes évig éltem ezután egyedül úgy, hogy nem volt érdemi párkapcsolatom sem, és ma már azt mondom, ez volt az életem egyik legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert rájöttem, hogy az otthon békés csendje olyan, akár egy hatalmas, nyugtató ölelés, hanem azért, mert időt adtam magamnak, hogy regenerálódjak, jó alaposan megismerjem magam, és végre tisztába jöjjek a saját szükségleteimmel. Szívem szerint receptre írnám fel mindenkinek, hogy éljen egyedül egy ideig, hihetetlen fontos tapasztalások birtokába lehet így jutni. Igazi önismereti utazás.
Egy idő múlva aztán kezdtem azt hinni, hogy átestem a ló túlsó oldalára, és olyan jól elvagyok a csendes kis otthonomban, hogy a végén még szingli maradok örök életemre. De természetesen nem így lett, ma már boldog házas ember vagyok, akinek azért időről időre szüksége van arra, hogy pár magányos órát, esetleg napot csenjen magának. Csak így tud az idegrendszerem a folyamatos szerkesztőségi nyüzsgés, zsizsgés és napi tömegközlekedés után regenerálódni. Azt szoktam mondani, néhány egyedül eltöltött óra kész idegvasalás számomra.
Nem azért, mert az embereket utálom, hanem mert magamat szeretem.
Aztán a sors úgy hozta, hogy az elmúlt másfél hónapban nem nagyon tudtam érvényt szerezni az egyedüllét iránti igényemnek, a férjem ugyanis elvesztette az állását, és rengeteget volt otthon. Volt ebből adódóan épp elég bajunk, nyilván nem nyomasztottam azzal, hogy legyen szíves, menjen már el sétálni egy nagyot a novemberi esőben, hogy egy kicsit magam lehessek. Aztán csütörtökön állásinterjúra ment, és úgy esett, hogy én előbb értem haza.
Üres volt a lakás. Én pedig ordítani tudtam volna a boldogságtól.
Két teljes óra telt el így, és én azt éreztem, visszakaptam egy elveszett darabkát a személyiségemből.
Persze nem olyan ördögtől való igény egy kis magány, nálam sokkal okosabb emberek bebizonyították, hogy az egyedüllétnek nagyon is áldásos hatásai vannak. Amy Morin pszichoterapeuta szerint hét tudományosan igazolt előnye is van annak, ha az ember nem sajnál egy kis időt egyedül tölteni:
- fejlődik az empátia,
- nő a produktivitás,
- felpörög a kreativitás,
- az egyedüllét erősiti a lelket,
- jó példát mutatsz vele, hiszen megtanítod általa a gyerekednek, hogy egyedül is el lehet foglalni magunkat,
- segít tudatosabban élni, hiszen van időd átgondolni, hol tartasz az életben, és merre akarsz továbbhaladni,
- segít jobban megismerni önmagad.
Szóval amikor legközelebb furcsán néz rád valaki, mert egyedül szeretnél lenni, mondd nyugodtan, hogy nem az emberekkel van problémád, csak kell egy kis regenerálódás az agyadnak, és feltöltődés a lelkednek.
