Jézusom, hogy nézek ki!
Ez a leggyakoribb mondat, amit megkapok, amikor megmutatom a fotót annak, akiről készítettem. Ez fotósként elég baljós visszajelzés, mindig el is mondom magamnak, hogy a lényeg nem az, hogy mindenképpen tetsszen magának az ember a képen, hanem az, hogy elmeséljem, ki ő. (Ezt persze én sem hiszem el magamnak teljesen, igenis fontos, hogy tetsszen magának.) Jó esetben, például az arcomat látva, gyorsan hozzáteszik, hogy
Jaj, nem! A kép tök jó, csak én vagyok rajta borzasztó!
Amikor megkérdezem, hogy mégis mi olyan borzasztó, elsőre azt sem tudják, hol kezdjék. Amikor aztán elkezdik, úgy tűnik, bármeddig képesek lennének sorolni a saját „hibáikat”. Nézd már azokat a karikákat a szemem alatt! Nem látod, hogy tiszta bandzsa vagyok? Úristen, miért nem szóltál, hogy ott az a pattanás? Figyi, ezt azért még ugye retusálod majd?
Az az érdekes az egészben, hogy amikor elkezdtem komolyabban fotózni (6-8 éve), viszonylag ritkán találkoztam ilyesmivel, ma pedig menetrendszerű a dolog. Mindenki elégedetlen, nemtől, kortól függetlenül. A férfiak legfeljebb azért nagyobb arányban „könnyű esetek”, mert közülük sokan nem is akarják látni azonnal a fotókat. Ha megnézik, akkor azonban ugyanúgy panaszkodnak. Kínálkozó magyarázat lenne, hogy én lettem rosszabb fotós: régen szép képeket készítettem az emberekről, ma meg már nem. De azt hiszem, nem erről van szó: mint mindenki, aki sokáig gyakorol valamit, én is inkább jobb lettem, mint rosszabb. Akkor mi lehet a baj? Körbekérdeztem, utánanéztem és -olvastam, és azt hiszem, megvan a megoldás. Vagy ha a megoldás nincs is, legalább bűnbak van:
a szelfi!
Mindenki készít szelfiket, akinek van okostelefonja, rajta előlapi kamerával. Még aki utálja a műfajt és az ahhoz kapcsolódó társadalmi jelenséget, az is kipróbálta legalább egyszer. A többségnek a szelfi teljesen természetes, szinte önkéntelen pótcselekvés, ahogy az egész (mobil)fotográfia általában: elkészíteni egy képet nagyjából annyi ideig tart, mint utána megnézni. Nem kell készülni, matekozni, a kompozíción és a fényeken is csak egy pillanatig kell gondolkodni, hiszen már azelőtt látjuk, milyen lesz a végeredmény, hogy kattintottunk/pöccintettünk volna.
Ez persze önmagában nem baj. Az már inkább, hogy így aztán a legtöbben egyáltalán nem gondolnak bele, mitől működik egy kép, és mitől nem. Már csak azért sem, mert a legtöbb mobilon a kivágáson, a kameraálláson és a fényviszonyokon sem kell variálni, megoldja helyettünk a szoftver.
Egyre több automatikus, észrevétlen, mesterséges intelligenciát és gépi tanulást kiaknázó app létezik (legtöbbször éppen a mobil fényképezőappja), amely „javít” rajtunk: az arcvonásainkon, a bőrhibáinkon, a szemünk és a szánk méretén, és még a világításon is. A szelfikamerában már rég nem az a lényeg, hogy a képen magunkat lássuk viszont, hanem az, hogy olyasvalakit, akik lenni szeretnénk. Az eredmény hátborzongató:
minél több szelfit készítünk, annál kevésbé vagyunk tisztában vele, hogyan is nézünk ki.
A fényeknél egy kicsit le kell ragadnunk: azt már nagyjából mindenki tudja, hogy az egész arcunkat átalakítja a (beépített vagy külön appként letölthető) szelfiretus-applikáció, azaz négy óra alvás után, másnaposan is Disney-hercegnőt, -herceget varázsol belőlünk sokszor úgy, hogy nem is szól, nem is tudunk róla, csak azt látjuk, hogy valahogy sokkal szebbek vagyunk, mint amire számítottunk. Jó esetben kiszúrjuk ezt, rosszabb esetben elhisszük, hogy ez a valóság. Az viszont egészen új, hogy ezek az appok képesek virtuális, digitális modellt készíteni az arcunkról, és megváltoztatni rajta a fényviszonyokat a fotó elkészülte után is. Ha nem toljuk túl, az eredmény ijesztően meggyőző: szórt fényeket, stúdióvilágítást vagy éppen színpadi reflektort szimulál, még akkor is, ha mindez éles ellentétbe kerül a háttérrel, ahonnan ugye az eredeti fényviszonyokra következtethetünk.
Azt meg már tényleg csak mellesleg említem meg, hogy a rendkívül népszerű Facetune appban
van egy csábításcsúszka is, ami csábossá alakítja át az arckifejezésünket és a tekintetünket.
Hát ezek után sok szerencsét mindenkinek a Tinderen! Na mindegy.
Hogy a szelfik mentén torzuló önképnek és az emiatt az egekbe pakolt elvárásoknak milyen nagyon is konkrét, kézzel fogható következményei vannak (mondjuk azon kívül, hogy meg is halhatunk), arról Boris Paskhover plasztikai sebész nyilatkozott a Wired magazinnak. „A páciensek azzal kezdik, hogy előveszik a telefonjukat, megmutatják egy szelfijüket, és azt mondják, doktor úr, nézze már, milyen nagy az orrom!” Ezzel az a baj, hogy az esetek többségében egyáltalán nem nagy az orruk: a szelfikamera általában nagylátószögű, azaz a széles perspektíva torzítja a tárgyat, esetünkben az arcot. A lencséhez közelebbi részek (alulról fotózva az áll és a toka, felülről fotózva a homlok, bárhonnan fotózva pedig az orr) tehát nagyobbnak tűnnek, mint amekkorák. Mégis ez dönt, hiszen ma már sokkal inkább egy rólunk készült fotót (többnyire szelfit) nézve látjuk magunkat kívülről, mint a tükörbe nézve. A New Jerseyben praktizáló orvos szövetkezett pár vizuális szakemberrel és kiszámolták: egy átlagos mobillal, átlagos távolságból készült szelfin 30 százalékkal tűnik nagyobbnak az orr, mint egy 2-3 méter távolságból, portrébeállításokkal készült fotón. (Mondanunk sem kell, az utóbbi adja a reálisabb képet az arcunkról.)
Mobilszelfi és hagyományos fotó (forrás: Wired)
Ezek után nem csoda, hogy az a kevés kutatás, amely készült e téren, elég siralmas képet ad a szelfizők önértékeléséről. A New York Egyetem által egyetemista lányok körében végzett felmérése egyértelműen rámutat: akik rendszeresen készítenek magukról szelfit, többet szoronganak, bizonytalanabbak, és jóval kevésbé érzik magukat kívánatosnak, mint akik nem. Az önértékelés pedig majdnem teljesen független attól, hogy a mai szépségideál (bármit is jelentsen ez) szerint mennyire vagyunk gyönyörűek. Aki szelfizik, az egyszerűen sokkal kíméletlenebbül ítélkezik a saját külseje felett, mint aki nem.
És akkor a posztolásról, majd a lájkok (rosszabb esetben azok hiánya) csekkolásáról még nem is beszéltünk, ami ugye nemcsak kiránt a pillanatból, hanem jön vele a megfelelési kényszer és az önreprezentációs szorongás. Nemcsak olyan, mintha a szelfikre adott visszajelzéseken múlna, milyen emberek vagyunk: akkor és ott tényleg ezen múlik. Ahogy posztoltunk egy vagy több képet (akár szelfit, akár nem), ott motoszkál majd a fejünkben, hogy mit szól a közönségünk. Ez főleg azokat a helyzeteket ronthatja el, amelyeket meg kellene élnünk: koncert, randi, étterem, kirándulás.
Hogy akkor mit tegyünk? Furcsa tanácsnak tűnhet, de ebben most pont hallgassunk a sztárokra. Ők ugyanis sokkal inkább „érintettek” a témában, egyrészt azért, mert egy valamirevaló celeb Instagramja legalább fele részben szelfikből áll, másrészt azért, mert látják a másik oldalt is: azt, hogy mindenki szelfit kér, aki csak szembejön velük. Ezért aztán annak a hírességnek is egészen okos és releváns gondolatai akadnak erről, akinek másról egyébként nem.
Taylor Swift panaszkodott egyszer, hogy
évek óta óta nem adott egy autogramot sem, egyszerűen azért, mert csak szelfizni akarnak vele.
Sokat elmond, hogy még a szelfikirálynő Kim Kardashian is kiégett a műfajtól. „Nem készítek több szelfit, nem szeretem őket – mesélte tavaly egy reggeli műsorban. – Ne arról szóljon az egész, hogy ülök és szelfizek, szeretnék valódi életet élni. Nem zavarnak a képek, de már nem lógok úgy a telefonomon, mint korábban.” A rend kedvéért hozzá kell tennünk, hogy pár nap múlva ezt a képet posztolta:
Forrás: Kim Kardashian / Instagram
„Befejeztem a szelfizgetést. Ott tartunk, hogy nem köszönnek, nem kezelnek emberként, úgy érzem magam, mint egy állat a rácsok mögött, és próbálom megőrizni a józan eszem” – panaszkodik szegény Justin Bieber is. Egyébként a legtöbb szelficélpont celeb ezt hozza fel érvként: ha minden kérést teljesítenének, konkrétan beleőrülnének.
A leginkább velős meglátás A galaxis őrzőiből ismert Chris Pratté:
Ha csak úgy elmegyek valahová, el kell fogadnom, hogy csalódást okozok mindenkinek. Nem szelfizek senkivel ugyanis. Azért, mert az nem a pillanat élvezetéről szól, hanem éppen hogy ellopja a pillanatot, hogy később dicsekedhessenek vele.
Sajátosan küzd a jelenség ellen Aziz Ansari stand up-fellépő, színész, író (Master of None). 2013-ban vele lógott egy napot Sherry Turke társadalomkutató egy New York Times-cikk kedvéért, és azt vette észre, hogy Ansari mindenkit visszautasít, aki leszólítja azzal, hogy szelfizzenek már, viszont felajánlja, hogy „vigaszdíjként” beszélgethetnek egy kicsit. Szinte senki sem élt az ajánlattal, és csalódottan, a haveroknak mutogatható és posztolható képi dokumentum nélkül távoztak.
A technológia nemcsak értünk, hanem velünk is művel valamit, nemcsak a viselkedésünket változtatja meg, de a személyiségünket is – írja Turke. Ha szelfizünk, megtörjük, szüneteltetjük az életünket, és azokét is, akik körülöttünk vannak. Csak pár másodpercre ugyan, de ezek mégis összeadódnak: onnantól nem az élmény számít, hanem annak dokumentálása. Nem lehet egyszerű generációs jellegzetességnek vagy globális kulturálatlanságnak betudni, ha úgy tűnik, egyre felszínesebbek az emberek: egyszerűen arról van szó, hogy képtelenek vagyunk belemélyedni egy-egy témába, beszélgetésbe, látványba, zenei élménybe, mert folyamatosan „megszakítjuk magunkat”. A szociológus fiatalokkal készített interjúiban rendre megkérdezi, mennyire számít bunkóságnak társaságban kajafotót vagy szelfit posztolni, lájkokat nézni, üzengetni, illetve létezik-e szelfietikett. Kiderült, hogy létezik:
az íratlan szabály az, hogy egy-egy társaságban legalább három embernek beszélgetnie kell egymással ahhoz, hogy a többieknek szabad legyen ügyintézni a telón.
Az asztaltársaságokban a „bocs, miről van szó?” a leggyakoribb mondat, ilyenkor azoknak, akik beszélgetnek, gyorsan képbe kell helyezni azt, aki végzett a mobilján, és csatlakozni szeretne. Senki sem szól be, senki sem húzza a száját ilyenkor: ez az új norma. Persze érthető a szelfiőrület: aki posztol és akit lájkolnak, az sosincs egyedül – miközben ugye a mobilt nyomkodni úgy, hogy közben ott ülnek körülöttünk azok, akik szeretnek, a világ legmagányosabb élménye. És még csúnyának is érzed magad tőle, ha viszontlátod az arcodat egy tükörben vagy egy „rendes” fotón.
Az egyértelmű tanulságot inkább nem vonjuk le helyetted.