Budapest, külső kerület, szocreál szakközép, lepattant tantermek, nyúzott tanárok, huszonöt lelkes felnőtt és öt furcsa tinédzser: heti négy alkalommal ez a pillanatkép fogad, amikor belépek abba az épületbe, ahol szeptember óta minden második délután esti oktatásban teperek, hogy két év múlva legyen egy második szakmám. Asztalos. Osztálytársaim zöme negyvenes-ötvenes komoly ember, akik egy-két szakmában kiégtek már, munkanélküliek, lestrapált kismamák, tehetős önmegvalósítók, vagy olyan apukák és anyukák, akik hisznek az élethosszig tartó tanulás erejében.
Közénk ékelődik be öt – tizennégy-tizenhét év körüli – tinédzser, akik lehetőséget kaptak tanáraiktól és igazgatójuktól, hogy a nappali oktatás mellett az esti órákon behozzák a sok lógást, betömjék a szakmai tudásukon tátongó lyukakat, hogy így vagy úgy, de megszerezzenek egy szakmát, egy papírt, amivel kezdeni is tudnak valamit.
Képünk illusztráció – Fotó: Profimedia
Persze mindebből az erőfeszítésből ők mit sem éreznek, inkább beszólogatnak, seftelnek, energiaitaloznak, mobiloznak – és azon tanakodnak, hogy a legújabb tornacipőjükön hogyan fűzzék elég menőre a fűzőt. Ezt csak onnan tudom, mert mindegyikük előttem ül (az első padban), a gyakorlati órákon pedig rendre mellém osztják be egyiküket.
A szeptemberi iskolakezdéskor osztályfőnökünk megjósolta, alig néhány héten belül biztosan lemorzsolódnak ezek a fiúk, mert nemcsak lusták, de balhésak (gyakori a drogos ügy, a zűrös üzletelés, a tettlegesség), motiválatlanok és elképesztően szemtelenek, nem tudnak mit kezdeni a fegyelemmel, a rendszerességgel, a fizikai munkával.
Jó itt, mert nem szükséges fegyelmezni, mert inkább baráti a légkör az osztályban (Misi)
A tanárok jól ismerik őket, évek óta a suli lakói, olyan gyerekek, akik családi háttere zaklatott, szüleikkel soha senki nem találkozott, és talán az iskola az egyetlen biztos pont a mindennapjaikban – még akkor is, ha ez az iskola a maga poros rendszerével, fájdalmasan felesleges követelményeivel, elviselhetetlenül unalmas óráival, múltidéző felszereltségével mindent elkövet, hogy messziről elkerülje a diáksereg. Bár húsz év az előnyöm, gyakran érzem, becsületükre váljék, hogy egyáltalán bejárnak, hogy újra és újra ott vannak.
Hihetetlen rugalmasak, beérhetünk később is, előbb is, mivel tudják hogy mindenki dolgozik, és be kell osztani az idejét (Roland)
A félinformációkból persze összeraktam a magam kis előítéleteit, ragaszkodtam a sztereotípiához, esélyt sem adtam annak, hogy a történet esetleg másképp is folytatódhat. Nagyobbat nem is tévedhette volna! Kiderült ugyanis, hogy ezeknek a fiúknak kimondottan jót tesz, ha komoly felnőttek veszik őket körül, akik azon túl, hogy többségben vannak, humorosak, és lelkesedést mutatnak egy olyan fizikai munka iránt, amit ők egészen addig mélységesen lenéztek.
Felnőtt számba vesznek, nem éreztetik, hogy nagyobb rangban vannak (Gergő)
Eleinte persze ment a távolságtartás, nem tudtak mit kezdeni velünk, hiányzott a közös hullámhossz meg a nevező, de idővel elmosódtak a generációs határok, és egy olyan osztállyá olvadtunk, ahol a tinédzserek is megtalálták magukat. Látszik, hogy érdekes számukra a világ, amibe csöppentek, leköti a figyelmüket a sok izgalmas felnőtt, akik – szüleikkel, tanáraikkal ellentétben – nem cseszegetik őket, hanem haverként közelednek, érdeklődnek, mert (és ezt ők nem tudják) sok esetben teljesen ismeretlen számunkra az a generáció, amit ők képviselnek. Jó, néha vakarjuk a fejünket, nagyokat nézünk, hitetlenkedünk, de a vége mégis mindig az, hogy elfogadjuk, ők már egy másik világ.
Ha nem tudunk huzamosabb ideig menni, könnyen fel tudunk zárkózni, mert a tanárok és az osztálytársak is segítőkészek (Misi)
A fiúk szemmel láthatóan élvezik az értelmes, érdeklődő kérdéseket – arról nem is beszélve, hogy (nappalis diákok lévén) ők már rég megtanulták azt, amit mi most próbálunk felfogni, így szünetben eszközhasználatról, műszaki rajzról és anyagismeretről tartanak gyorstalpalót olyan nőknek és férfiaknak, akik a szüleik lehetnének.
Néha túlságosan komolytalanul van véve a rendszer, emiatt kicsit aggódok hogy tényleg felkészültek leszünk-e a szakmai vizsgán (Peti)
Persze a helyzet nem mindig rózsaszín, gyakori a feszültség, amikor a fiúkból reflexszerűen előjön az ősember, amikor buta férfipoénokkal próbálkoznak, amikor szemtelenül válaszolnak a tanároknak, de ezekben a helyzetekben a huszonöt felnőtt közül biztosan akad egy-kettő, aki rendre megtalálja a tökéletes hangszínt, ami aztán kioltja a dühöt, és előhozza azokat a problémákat, amikbe gyakran beletekeredik a szívünk.
Azt hiszem, a lelkünk mélyén mindannyian nagyon szeretnénk, hogy ezek a fiúk boldoguljanak.
