A 0/24-es hipermarketek és a vasárnap is nyitva tartó sarki kisboltok korában mindent megveszünk, mindent birtoklunk – ami épp nincs a kezünk ügyében, az nem is fontos. És közben elfelejtettünk valami nagyon egyszerűt, de nagyon fontosat: papucsban átszaladni, becsöngetni, elkérni, majd visszavinni (egy tányér süti kíséretében), és elfelejtettünk közben beszélgetni. Pedig a szomszédolós kölcsönkérésnek van körülbelül egymillió jótékony hatása – nemcsak anyagi, hanem társadalmi, környezeti és pszichológiai is.
„Csókolom, Takács néni, tetszik tudni kölcsönadni két tojást? Anyukám palacsintát süt, és elfogyott a tojás. Köszönöm, csókolom!” Tegye fel a kezét az az X generációs, akit nem szalajtottak át a szülei legalább ezerszer a szomszédban lakó különböző „takácsnénikhez”, legtöbbször tojásért, vajért meg cukorért (Takács bácsikhoz meg fúróért). Na ugye.
Ugyanez ez X generációs ma viszont már inkább nem a szomszédhoz szalad át, ha lemaradt a zsemlemorzsa a bevásárlólistáról. És a féltucat különböző barkácsáruházban kapható harmincféle fúrógép közül is olyan könnyű kiválasztani azt, amelyiket akkor éppen nélkülözhetetlennek gondolunk (és valóban: fel is fúrunk vele 3-4 képet meg 2 polcot). Aztán irány a kamra sarka, két év múlva meg jobb esetben a hulladékudvar megfelelő konténere, és jöhet is a következő csodaszerszám.
Persze nem elsősorban azért érvelnék a kölcsönkérés szokásának feltámasztása mellett, mert spórolni akarnék két tojáson meg egy bögre cukron (különben sem lejmolásról beszélünk, hanem kölcsönről), de a kisebb-nagyobb háztartási gépek esetében ez sem elhanyagolható szempont. Nem is beszélve a kisgépek gyártása, használata, majd hulladékként való kezelése során a Földbe taposott ökológiai lábnyomról, ami mind a mi túlfogyasztó lelkünkön szárad.
Legyünk őszinték magunkhoz: átlagos életünk során ugyan hány percig használunk egy fúrót, egy flexet vagy egy laminálógépet (hardcore barkácsguruktól eltekintve)? Mégis megvesszük, mert szeretjük birtokolni – meg mert nem szeretünk átcsattogni a szomszédhoz, akinek ugyan van fúrója (tudjuk, mert minden szombaton délután használja…), de folyton hagymásat főz, utálja a macskákat, mindig mogorván néz… De a leginkább csak arról van szó, hogy nem ismerjük a szomszédot, és akit nem ismerünk, azzal bizalmatlanabbak vagyunk, nagyobb távolságot tartunk, és nem is ragozom tovább.
Ezért is tenne nagyon jót a társadalomnak, ha visszaszoknánk a szomszédok ilyetén zaklatására. Térjünk vissza a „takácsnénihez” átszalajtott gyerekhez: fogadni merek, hogy nincs az a mufurc öregasszony, aki ne lágyulna el legalább annyira egy ilyen kis félszeg, koszos térdű gyerekecske láttán, hogy meg ne kérdezze, mivel szereti a legjobban a palacsintát a család. (Na jó, ha mégis van ilyen mufurc öregasszony, akkor meg pont tök jól össze lehet esküdni ellene a többi koszos térdűvel.) És máris kialakult az úgynevezett párbeszéd.
Na nem a filozófiai mélységű, komoly szellemi és érzelmi kötődést feltételező vagy eredményező – hanem az úgynevezett small talk.
Ó, már hallom is, hogy „a fenének van ideje és kedve az üres fecsegéshez félig ismeretlen emberekkel”… Pedig az üres fecsegés életet menthet, és ez bizonyított tény.
Nyilván nem kell sokat magyarázni, hogy a magány nincs jó hatással az egészségre – de itt nem áll meg a történet. Andrew Steptoe, a University College London oktatója és kutatótársai 7 éven keresztül vizsgálták összesen mintegy 6500, 52 évesnél idősebb nő és férfi egészségi adatait, és azt tapasztalták, hogy a társadalmi elszigeteltség és a magány jelentősen növeli a krónikus betegségek kialakulásának esélyét és a halálozási rátát. Ez azért nagyon félelmetes, mert noha a mindennapi nyelvhasználatban nem teszünk különbséget a két jelenség között, a pszichológia és a szociológia azonban tesz: míg a magány alapvetően szubjektív érzés, addig a társadalmi elszigeteltség objektív, számokkal leírható adat.
Azaz nemcsak akkor betegebb az ember, ha magányosnak érzi magát, hanem akkor is, ha nem nevezi magánynak azt, amiben él, de szociális hálózata szegényes, emberi kapcsolatainak, kommunikációs helyzeteinek száma alacsony.
És hogy hogy jön ide a kölcsönkérés meg a small talk? Úgy, hogy a magány érzését ugyan nem tudjuk csökkenteni azzal, ha néha átszaladunk „takácsnénihez” tojásért, de az elszigeteltségét igenis tudjuk, hiszen kommunikációs helyzetet hozunk létre, kapcsolatot teremtünk, még ha csak pár percre és csak felületesen is. Így aztán úgy őrizzük az egyedül élő„ takácsnénik” egészségét, hogy ők nem is tudnak róla.
A dolog persze a másik irányban is működik. Becsönget a szomszéd srác, akire csöndben kicsit haragszunk, mert hangosan gitározik. A szemünkbe néz, bénáskodva előadja a lazacsávót, hogy kiégett az utolsó villanykörtéje is a nappaliban, és… és cserébe csak azt kérjük tőle, hogy legközelebb játsszon Guns N’ Roses-t is. Ő nem kuksol a sötétben, és már nem gondolja azt, hogy egy mogorva lópokróc lakik a szomszédjában. Mi jó zenét hallgatunk, és közben jól érezzük magunkat attól, hogy segítettünk. Így szabadítja meg egyetlen villanykörte a világot némi negatív hullámtól.
No, kinek van kedve kipróbálni? Ki szalad át a hétvégén a szomszédba két tojásért?
