Mindenkinek van egy kép a fejében a mediterrán építészetről, eldugott, a turizmus által félig-meddig érintetlen görög és olasz falvakat, kisvárosokat vizionálunk, ha meghalljuk a szót, világos falakkal és egymás hegyére-hátára épült, de egyszerű, téglatest alakú házakkal. Azt viszont kevesen tudják, hogy még csak nem is Európában kell keresni a helyet, amely úgy hozza teljes következetességgel a mediterrán jellegzetességeket, hogy közben átszövi a saját történelmével is. A világ legmediterránabb helye ugyanis a tunéziai Sidi Bou Said.
Fotó: Neményi Márton
A középkori, festői falu nagyjából Tunézia Szentendréje: északra található a fővárostól, kis túlzással annak folytatása, mégis egész más világ. Igaz, nagyon kicsi, csücsöktől csücsökig negyedóra alatt bejárható, de annyira tömény a történelemmel és a jellegzetes helyi hagyományokkal átitatott népművészet, hogy abból a negyedórából inkább másfél lesz, hiszen lépten-nyomon meg kell majd állnunk. Mégpedig az ajtók miatt.
Fotó: Neményi Márton
A falak mind fehérek, szigorúan, kivétel nélkül, esetleg az ajtókeretek körül bukkan fel egy-két eltérő színű díszítőelem. Görbét alig látni, a vonalak egyenesek, a szögek szigorúak, ahogy azt a mediterrán épületeknél megszokhattuk. Sűrűn lakják a falut, különálló családi házak nincsenek, csak falak és ajtók; éppen ezért ez utóbbiak viselnek magukon mindent, amit a mögöttük élőkről tudni kell.
Fotó: Neményi Márton
Sidi Bou Said ajtajai nemcsak műalkotások tehát, hanem, ha úgy tetszik, marketingfelületek: így mesélik el a családok, kik ők, és milyen szép az otthonuk. A mintákról nagy műgonddal egymás mellé ütött, változó méretű szögekkel gondoskodnak, amelyeket sokan az ajtóval együtt festenek kékre.
Fotó: Neményi Márton
A trükköt az andalúziaiaktól lesték el a helyiek, de itt, Tunéziában lett végül népművészet. Minden óvárosban találunk hasonló ajtókat, de Sidi Bou Said a leginkább következetes: az összes ajtó ilyen, és ragaszkodnak a jellegzetes égszínkékhez is. Akad egy-két fehér és sárga ajtó is, de ezt a kihágást tényleg csak az excentrikus családok engedhették meg maguknak.
Fotó: Neményi Márton
Excentrikus családok márpedig akadtak, hiszen a történelem során itt éltek az ország legfontosabb emberei: művészek, politikusok, magas rangú hivatalnokok. A szigorúan szimmetrikus ajtószárnyak nem csak népművészetet hordoztak: kimondatlan verseny volt ez a családok között. Arról szólt, ki tudja megalkotni a legszebb, leginkább magával ragadó ajtót úgy, hogy betartja a szigorú szabályokat.
Fotó: Neményi Márton
Nemcsak az ajtó mérete, hanem a mintázat sűrűsége és alakja is elmeséli, milyen társadalmi helyzetben élnek a házban. Jellegzetes, hogy a méretes, tekintélyt parancsoló kopogtatók köré komponálják a mintákat, a látogató szemeit a (természetesen fekete) fémgyűrűk felé terelik, amelyek egyébként olyan magasan vannak, hogy elérni is alig lehet őket.
Fotó: Neményi Márton
Nem véletlenül: a kopogtatókat ugyanis úgy helyezték el, hogy lóhátról kényelmesen használhassák őket a vendégek vagy a hazatérő családtagok, így le sem kellett szállniuk, hogy bejuthassanak. A falu hagyománytiszteletéről sokat elmond, hogy mindenki ragaszkodik a kopogtatókhoz, úgy is, hogy gyakorlati hasznuk ma már nincs.
Fotó: Neményi Márton
Amikor ott jártunk, épp esett, ami Tunéziában pár perces, de legfeljebb félórás zuhét jelent – és ez a zuhé is sokkal elviselhetőbb, mint itthon. Amikor végül megkegyelmezett az idő, és végre körbejártuk a falut, fel sem tűnt, hogy maradtak a vaskos felhők: a fehér falak és kék ajtók közt nem múlt el az illúzió, hogy süt a nap.
Fotó: Neményi Márton
Ha ti mentek, jó eséllyel süt is majd. Ha már voltál ott, tudod, hogy vissza kell menned, ha Tunéziában jársz. Ha nem voltál, hidd el nekünk, hogy nem szabad kihagyni.
