Ha az ember Tuniszban és környékén jár, természetesen kötelező bejárni a Karthágóban található római emléket. Már csak azért is, mert ez az emlék egy egész város, mégpedig szerkezetileg épen, azaz hiába sétálunk romok között (sőt, hála az engedékeny helyi muzeológiának, fel, le mászhatunk, megérinthetünk, megtapogathatunk mindent), érezzük és látjuk, hogyan épült fel a település. Azaz: hogy hogyan éltek.
Ezt ecsetelnünk sem kell, hiszen benne van minden útikönyvben, plusz, ha az ember egyszer elmegy Karthágóba, fizikailag kikerülni sem tudná az egészet, annyira monumentális. Így most nem is erről szeretnénk mesélni, hanem egy sokkal félreesőbb az útleírások, blogok és cikkek által méltatlanul elhanyagolt római településről. Illetve meg is mutatjuk, hiszen ott voltunk. Ez a békés és festői Thuburbo Maius, amely annyira a senki földjén fekszik a nagyváros nyüzsgéséhez képest, hogy tényleg csak akkor találjuk meg, ha direkt keressük.
Fotó: Neményi MártonHogy eljussunk a néhai, de ma is lenyűgöző kisvárosba, nagyjából 50 kilométert kell autóznunk Tuniszból délnyugatra. Onnan tudjuk, hogy jó irányba tartunk, hogy félúton elénk tárul a hatalmas római vízvezeték. Messziről nem is látszik, milyen hatalmas az egész, ehhez közel kell menni (érdemes!), ekkor viszont egyszer és mindenkorra szembesülünk azazl, milyen fejlett technológiát alkalmaztak, és mennyire elszántan építkeztek, hogy a vizet még a sivatagon keresztül is eljuttassák A-ból B-be. Thuburbo Maiusba érve aztán végképp kiderül, hogy a rómaiaknak (pontosabban az itt élő népeknek, akik közt akkoriban a visszavonult római katonák voltak az urak) tényleg mindenük volt a víz.
Fotó: Neményi MártonAz itteni római emlékek természetesen sosem tisztán rómaiak, és ez alól nem kivétel ez a hely sem. Eredetileg pun falu volt, erre építtette a római stílusú épületeket Augustus császár. Bár szerkezetileg római volt, az apró (vagy nem is olyan apró) részletekből kiderül, mennyire vegyültek a birodalmi építészeti jegyek, díszítések, és úgy általában az élet a helyi szokásokkal: berber, vandál, bizánci és keresztény motívumok mindenütt. Ezek az oszlopok például rómaiak, de az alapjuk már berber technológiával készült: a váltakozó méretű, de szabályosan elrendezett kövek stabilan tartották őket.
Fotó: Neményi MártonSokat elmond, hogy bár keresztény város pont nem volt sosem, a régészek rengeteg utalást találtak az itt élő fontos keresztény alakokra: innen származott szent Servus, a vandál hódítás mártírja, és legalább négy, a korszak politikájában is aktív püspököt tartottak számon a város lakói közt.
Fotó: Neményi MártonDe vissza a rómaiakhoz: például azért is maradt fenn viszonylag épen Thurburbo Maius, mert különösebb stratégiai jelentősége sosem volt, a háborúk során tehát csak akkor romboltak itt, ha kifejezetten rombolni akartak, vagyis soha. A jelek szerint annyira ártalmatlan és békés és félreeső hely volt, hogy még azok a seregek sem nyúltak hozzá, akik kifejezetten azért érkeztek ide, hogy római épületeket tegyenek a földdel egyenlővé.
Fotó: Neményi MártonA császár eredetileg veteránvárosnak szánta a területet, azaz azoknak a katonáknak adott itt földet, házat, munkát, akik megérdemelték mindezt a hosszú szolgálat után. Erre tökéletes volt: a közelben sehol egy város, azaz biztonságban voltak, viszont több fontos kereskedelmi útvonal is itt keresztezte egymást. A következő évszázadok alatt szépen bővült, fénykorát pedig a Magyarországon is jól ismert Hadrianus alatt élte: az ország egyik legfontosabb olívatermesztő városa lett.
Fotó: Neményi MártonA multikulti háborítatlanul virágzott, a kisváros még az említett vandál pusztítást is megúszta, olyan szerencsés helyen alapították. Vagy csak nem volt szívük lerombolni a hódító seregeknek – bár őket ismerve ez kevésbé valószínű, mint hogy egyszerűen nem vették észre, hogy ott van.
Fotó: Neményi MártonThuburbo Maius annyira laza hely volt, hogy még az arab hatalomátvételt is megúszta. Igaz, a források szerint ekkor, a hetedik században már valószínűleg lakatlan volt, de az újabb hódító seregek sem nyúltak hozzá, és nem is költöztek be. A Tunéziában élő népcsoportok közül egyedül az arabok nem hagytak itt semmilyen motívumot.
Fotó: Neményi MártonAhogy az elején írtuk: az a legszebb az egészben, hogy a város szabadon bejárható, és különösebb idegenvezetés nélkül is tudni (de legalább érezni), mely épületet, teret, utcácskát, félreeső zugot mire használtak a rómaiak. Az biztos, hogy iszonyatosan jól érezték magukat. Elég tenni egy kört a főtéren, a Vénusz-domborművekkel díszített fürdőben vagy a kör alakú kicsi, de több száz embert vidáman kiszolgáló piactéren, hogy egy kicsit tényleg a helyükbe képzeljük magunkat. A piac egyébként azért volt (mai szemmel nézve nem túl gyakorlatias elrendezéssel) kör alakú, mert ezzel szimbolizálták a pénz és a javak örök körforgását. Itt nem meggazdagodni akartak, hanem kiszolgálni a közösséget és élvezni, hogy cserébe a közösség is kiszolgálja őket.
Fotó: Neményi MártonA város nem hanyatlott együtt a birodalommal, hanem végül egyszerűen kiürült. Ezek azok a romok, amelyek nem azért romok, mert bárki bármit szétrombolt volna, hanem azért, mert ott hagyták, a természet pedig szép lassan elkezdte visszafoglalni azt, ami az övé. Nem volt könnyű dolga a római épületekkel: tető ugyan már sehol sincs, ám, ha szeretnénk – és viszünk magunkkal némi olívabogyót és bort –, pár óráig, amíg a tűző nap engedi, egy kicsit mi is úgy élhetünk, mint ők.
Fotó: Neményi MártonÍgy lesz az egyszerű romokból Tunézia egyik legnagyobb kalandja.