A munka nemesít. Ismerjük ezt az értelmezhetetlen mondást. Még, ha tartalmilag értjük is jelentését, együtt érezni ezzel elég nehéz, ugyanis a munka szükséges rosszként van jelen sokunk életében. Mindenki fejében él az alapteória, miszerint dolgozni azért kell, hogy ne haljunk éhen. A munkáért cserébe lesz otthonunk, státuszunk, biztonságunk. Mindezért megalkuszunk, követjük a szabályokat, még akkor is, ha az egyén célja ellentétes az adott szervezettel.
A magyar történelemben majdnem egy teljes évszázadon át szabályozva, büntetve volt a közveszélyes munkakerülés, nem csoda, hogy a szüleink, nagyszüleink úgy tekintettek a munkára, mint valami kötelező dologra, amelynek hiányában akár rács mögött is végezhetik. A szocializáció, ennek ellenére kicsit másként történik. Személyes motivációval lehet megtalálni azt, amit tényleg szeretünk csinálni. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha sikerül elérni Juhász Gyula vágyott világát: „Mikor a munka nem lesz robot, és a művészet nem lesz fényűzés, akkor jön el az ország, amelyről a legjobbak jövendöltek” – persze csak a saját „országomban”.
Pénz, pénz, pénz
Alapmotivációs erő lehet a pénz, mármint a munkavégzés szempontjából, de természetesen ezt nehezen lehet hajtóerőként felfogni, amennyiben szolgaian betartjuk az összes szabályt, de azokkal nem értünk egyet.
„Az egyetem befejezését követően, nem volt annyi gyakorlatom, hogy megéljek a tanult szakmámból, így a munkanélküliség fenyegető réme elől bemenekültem egy bankba dolgozni, ahol az volt a feladatom, hogy pénzt kellett eladnom – brókernek nevezik a banki szlengben –, egyszerű volt a történet, száz forintot adtam százharmincért. Reggel kilenc és este nyolc között fel kellett hívnom olyan embereket, akik elektronikai eszközöket – tévét, hűtőt, mosógépet – vásároltak áruvásárlási hitelre, és amennyiben szabályosan fizették a törlesztőrészletek, rájuk kellett tukmálnom személyi kölcsönt is. Szegényeknek, akik nem tudtak egyben kifizetni ötven-százezer forintot egy-egy termékre, és rákényszerültek arra , hogy hitelbe verjék magukat. Nos, őket kellett hívogatnom, hogy még nagyobb adósságba verjem őket. Mivel jól felkészítettek, hogy miként kell az emberekre hatni, hogy vágyjanak még több pénz után, mondhatni jól ment a hitelkihelyezés. Már a második hónapban én lettem a legjobb pénzeladó, ami azt jelentette, hogy kétszer annyit kerestem mint most a szakmámban. Tehát anyagilag erősen motivált voltam, igen ám, viszont, annyira sajnáltam szerencsétlen ügyfeleket, hogy nem bírtam elviselni azt a terhet, hogy még nagyobb adósságba tolom őket. Nyilván mindenkinek a saját felnőtt döntése volt, hogy élt-e a hitel lehetőségével, mégsem tudtam úgy tekinteni erre a munkára, mint ami nemesít. Inkább lecseréltem a biztosat a bizonytalanra, és újra olyan munkát kezdtem el végezni, ami inkább szolgálta, mint kihasználta az embertársaimat” – mondta el történetét Emese, aki ideje korán felismerte, hogy a pénz nem boldogít.
Mi ez? Motiváció
Végiggondolva a tetteinket, könnyen rájövünk, hogy minden cselekvésünket elindítja valami. Vannak az alap szükségleteink, az éhség, a szomjúság, a szaporodás, a fájdalom kerülése, az agresszió és a félelem is, tehát a biztonságra való törekvés. Ezeket napról napra, sőt pillanatról pillanatra elégítjük ki. A másodlagos motivációk nagyban függnek a szocializációnktól, attól, hogy mit tanultunk és a társadalmi kapcsolatainktól. Motiválnak minket a szüleink, a barátaink, az érzelmeink. Nekik megfelelni számunkra kiemelkedően fontos, de ha az óvó törődés észrevétlenül átmegy elvárásba – tehát el kell végezni az egyetemet, lehetőleg azt, a munkában jónak kell lenni, és persze mi is akarjuk, hogy szüleink büszkék legyenek ránk. Gyakran érezhetjük, hogy ha egy-egy elvárásukat nem teljesítjük, kevésbé fognak minket szeretni, és talán így is van. Néha meg kell állnunk, és el kell gondolkodnunk azon, mi akarjuk-e belső késztetésből mindazt, amit kérnek tőlünk, vagy pusztán ránk erőszakolják az akaratukat. Meg kell teremteni a belső motivációt.
Meghajtó erők
A lelkünk belső egyensúlyának megtartásához megannyi eszközzel áll rendelkezésre agyunk. A motivációk, a cselekvésre késztetések valójában az egyensúlyok felborulásának következményei. Ha felborul az egyensúlyunk, akkor létrejön a drive, a belső hajtóerő, a késztetés, amely a szervezetet olyan cselekvésre készteti, amivel az egyensúlyi állapot helyreállítható. A belső hajtóerőnkhöz érzelmi töltöttség is társul, a megfosztottság és kielégülés érzetei dominálnak, amennyiben a motivációinkat kihasználtuk. A drive-ok tesznek minket érzékennyé olyan ingerek iránt, amiket addig nem is észleltünk, a tapasztalatok során megszerzett cselekvés-sorozatok újabb viselkedéseket indítanak be és finoman hangolják azokat. Így alakul ki bennünk a telítettség érzése is. Mindez azért fontos, mert az ember cselekedeteit a motivációi hajtják, a Maslow-féle piramisban az alap, hogy élettani szükségleteinket elvégezzük, aztán megteremtjük a biztonságot melyben kialakítjuk a szociális (szeretet) igényeinket, később úgy élünk, hogy megbecsüljenek minket, és mindennek a csúcsán törekszünk az önmegvalósításra. Motiváltak vagyunk minden cselekedetünkben: az öltözködésünkben, a párkapcsolatainkban, az egészségünk megőrzésében, és természetesen a karrierünk építésében is.
Munkára!
Manapság rengeteg olyan emberrel találkozni, akiket átjár az unalom, a fásultság, könnyen kétségbeesnek, helyzetüket kilátástalannak tartják. Nincs is ezeken a negatív érzelmeken mit csodálkozni, hiszen összességében nehéz, bonyolult időket élünk. Nem tudjuk, hogy mi lesz holnap, hiszen sem anyagilag, sem emberi kapcsolatainkat tekintve nem vagyunk biztonságban. Így a motivációnk csökken, és csak nagy-nagy erőfeszítések árán lehetünk képesek újra lendületet venni. Néha azért történik ilyen, nem? Néha belefutunk egy-egy inspiráló dologba, egy jó könyvbe, találkozunk egy remek emberrel, ezek mind-mind képesek minket előre mozdítani. Ilyenkor jönnek elő azon elhatározások belőlünk, amelyek bár hevesen, de sajnos a legtöbb esetben csak rövid távon zsongatnak be minket. Fogadkozunk: megcsinálom, bármi is történjen. Egy idő után – késztetés hiányában – elhomályosul a cél, különböző akadályokat fedezünk fel és el is akadunk bennük. Ilyenkor van szükségünk külső vagy ép egy belső erőforrásra, amely megjelenik motiváló-, hajtóerőként.
Vezetés és fizetés
Munkavégzésünk gátló tényezői sokfélék lehetnek, ezek mind kiküszöbölésre várnak, viszont, ha az egyik-másik erősebben van jelen, adhat olyan erőt, hogy ne érezzük kényszernek, amit csinálunk. Lássuk, milyen akadályok gördülnek általában az utunkba! Amennyiben nem bízunk a feletteseinkben, vezetőinkben az egyértelműen hátráltat, hiszen feleslegesnek érezhetjük a mindennapi tevékenységünket a munkahelyünkön. A másik a saját oldalunkon jelenhet meg, amennyiben a teljesítményünket nem lehet mérni, vagy csak szubjektíven van lehetőség megítélésére, hiszen ilyenkor mi esetleg jobbnak értékeljük a munkánkat, mint a főnökünk, aki talán más, egyéni szempontokat vesz figyelembe. Bár beszéltünk hosszasan arról, hogy a pénz nem motivál, de ez nem teljesen igaz, hiszen ha nem vagyunk megfizetve, tehát kihasználtan érezzük magunkat, akkor egy idő után a teljesítményünk akaratlanul is romlik. Persze egy jó kis béralkuval lehet ezen segíteni, amennyiben hatékonyak valóban vagyunk.
A munka minősége fontosabb mint a mennyisége, viszont pont ehhez szükséges nagyobb hajtóerő. Ahhoz, hogy az általunk termelt dolgok minőségileg rendben legyenek, de a mennyisége is megfelelő legyen rengeteg mindent kell megvalósítani. Először is kell magunkban érezni kellő erőt, ami feltételezi, hogy képesek vagyunk rá, és azt is, hogy érdekel minket a dolog. Ezt követően dinamikusan neki kell esni a feladatnak, ami motiválhat a teljesítmény orientáltság, a versengés, a jutalom, a hatalom és természetesen a cél, amely a legtöbb esetben üzleti jellegű. „Saját magamon leginkább azt tapasztalom, hogy az emberi kapcsolatok, de az autonómia is, az elismerés, a fejlődés, a biztonság, ami a leginkább késztetőként megjelenik a munkavégzésem során. Persze, az emberi tényezőknek külön-külön is óriási szerepe van, pláne a hatékony munkavégzést tekintve” – mondja Emese, amikor a mostani motivációiról kérdezzük. Egy olyan vezető aki megértő, flexibilis, megfelelő kritikával, de máskor elismeréssel adózik a dolgozóinak biztos lehet a lojalitásukban. Talán a legnagyobb csalódást is egy főnök tudja okozni, hiszen amikor a lojalitás megvan, könnyen kihasználhatóvá válunk, és ilyenkor a demotiváció jön létre, amelyből jóval nehezebb kikecmeregni, mint egy homogén állapotból felépíteni a ösztönzést.
