„Még pontosan emlékszem azokra a napokra, amikor minden napunk (és éjjelünk) a sírásról szólt. Nem is igazán sírásról, ordításról inkább, amitől órákon keresztül visszhangoztak az otthonunk falai” – kezdi a Scary Mommy oldalán közzétett őszinte vallomását Kaitlin Rush. A kétgyerekes amerikai nő azért tartotta fontosnak, hogy bejegyzést írjon a hasfájásos időszakról, mert erőt szeretett volna adni a sorstársainak.
Márpedig, ahogy az Kaitlin bejegyzéséből is kiderül, egy hasfájós babával élő anyának – mindegy, hogy tapasztalt vagy épp tapasztalatlan – épp erre a pluszbátorításra és erőre van szüksége, miközben próbálja túlélni az álmatlan, stresszes és kétségbeesett napokat, heteket és hónapokat. „Még most, két évvel életem legnehezebb időszaka után is álmodom arról a véget érni nem akaró ordításról, amire akkoriban hónapokon át kelt az egész családunk.”
Kaitlin a folytatásban bevallja, amikor második lánya született, naivan azt hitte, minden épp olyan lesz majd, mint az első alkalommal. „Aztán megszületett a kisebbik lányunk, aki már a születése pillanatában jelezte, hogy nem akármilyen gyerek: a szülésznőnk meg is jegyezte, hogy ritkán találkozik olyan babával, aki ilyen hangosan sír. A lányunk ezek után végigbőgte a kórházi tartózkodásunkat, majd a hazaérkezésünket és gyakorlatilag minden napját a következő fél évben.”
A kétségbeesett és kialvatlan anyuka néhány héttel később döntött úgy, hogy a konstans sírás miatt orvoshoz viszi a kislányt. „Hatékony megoldást akartam arra a nagyon is valóságos problémára, amivel minden áldott nap szembe kellett néznünk” – írja, majd hozzáteszi, miután az orvosnak elpanaszolta a tüneteket, azonnal jött is a diagnózis: hasfájás, vagyis kólika. „És bár diagnózisunk hamar lett, azt, hogy a tüneteket mi okozza – allergia, emésztési panasz vagy épp rossz testhelyzet –, már az orvosunk se tudta megmondani. Csak azzal tudott biztatni minket, hogy a gyerek »előbb-utóbb majd kinövi«, mi meg valahogy »csak túléljük«.”
Miután napokat töltött azzal, hogy mindent elolvasson az interneten, ami hasfájás témában csak fellelhető, és dollárezreket költött a „tutibiztos” megoldásokra is, Kaitlin szép lassan beletörődött, hogy a csend még jó ideig nem tér vissza az otthonukba. Csakhogy közben az állandó sírás szép lassan felőrölte a családjukat: „Az egykor mosolygós, életvidám nagylányunk teljesen bezárkózott, pánikrohamai lettek, mi pedig a férjemmel gyakorlatilag szünet nélkül martuk egymást. Persze. Elvégre az egész napos frusztrációnkat valahol csak le kellett vezetnünk, és inkább egymáson vezettük le, mint egy három hónapos csöppségen, aki amúgy az egészet okozta.”
Kaitlin a vallomásban kitér arra is, hogy introvertáltként, vagyis olyan személyiségként, akinek eleve szüksége van a csendre ahhoz, hogy feltöltődhessen energiával, különösen nagy kihívás volt számára ez a fél év. „Minden egyes nap úgy éreztem magam, hogy megfulladok, hogy meghalok, és ami igazán ijesztő, néha egészen őszintén akartam is a halált. Depressziós voltam, és nyomorult. Egyáltalán nem kötődtem a gyerekemhez, sőt, akkoriban úgy éreztem, valahol legbelül utálom őt. Persze eközben őrült lelkiismeret-furdalás kínzott a gondolataim miatt, talán épp ezért foglalkoztatott egyre többet az öngyilkosság gondolata. Abban a hat hónapban teljesen reménytelennek tűnt az életem.”
Kaitlin szerencsére nem hagyta, hogy az ijesztő tünetek teljesen átvegyék az irányítást az élete és a cselekedetei felett, és a férje unszolására végül segítséget kért. „A pszichológus, akit felkerestem, szülés utáni depresszióval diagnosztizált, és felírt egy enyhébb nyugtatót, ami a legnagyobb döbbenetemre még használt is. Nem mulasztotta el teljes egészében a szorongást, de legalább megszabadított a sötét gondolatoktól.” Ezzel együtt Kaitlin elismerte, a legnagyobb segítséget végül mégiscsak az jelentette neki és családjának, hogy kisebbik lánya félévesen kinőtte a hasfájást.
„Tisztában vagyok vele, hogy most, amikor ezeket a sorokat írom, anyák ezrei, ha nem tízezrei küzdenek ugyanazzal, amivel mi küszködtünk abban a pokoli fél évben, és szünet nélkül böngészik az internetet, segítséget vagy épp támogatást remélve. Szóval, ha valakinek, elsősorban nekik üzennék az írásommal. Szeretném, ha tudnák, hogy átérzem a fájdalmukat, és hogy egyáltalán nincsenek egyedül.
Tudom, hogy ez most nem úgy tűnik, de ez az állapot ideiglenes, és sokkal hamarabb véget ér majd, mint gondolnád. És ami még ennél is fontosabb: fantasztikusan csinálod, még akkor is, ha az idő nagy részében nem így gondolod. A babádnak szüksége van rád, szóval tarts ki, és adjon reményt, hogy hamarosan ez a sok fájdalom és szorongás is a múlté lesz majd.
Nyitókép: Unsplash/Tim Bish