„Fogalmam sincs, honnan szedted azt, hogy a »combjaid vastagok«. Csak arra tudok gondolni, hogy a játszótéren hallottad valamelyik barátnődtől, aki épp a saját testét kritizáló anyukáját utánozta. Muszáj erre gondolnom, mert itthon egész biztosan nem hallottál még csak hasonlót sem. Erről gondoskodtam” – kezdi a Scary Mommy oldalán megosztott hosszú bejegyzését Emily Collins.
Az amerikai nő a folytatásban őszintén elmondja, mikor hat éve megtudta, hogy kislánya születik majd, megígérte magának (és egyúttal születendő lányának is), hogy sosem fogja többet szapulni a testét. Különösen nem a lánya előtt. Hogy mért? „15 évesen, nem sokkal azután, hogy elkezdtem a középiskolát, anorexiás lettem. Egyszerűen felhagytam az evéssel. Hirtelen és impulzív döntés volt, aminek ettől függetlenül voltak előjelei: többek között az, hogy már a kezdet kezdetétől lelkesen és céltudatosan igyekeztem mindenkinek megfelelni.
Először csak a desszertet hagytam el az ebéd végéről, aztán a bikinimet cseréltem egyrészesre, mert konkrétan gyűlöltem, ahogy a hasam kinéz. Nem szépítem; éheztettem magam egész addig, míg végül már csak ízesített vizet és rágógumit voltam hajlandó megenni. Éheztem, míg már minden nadrágom lógott rajtam. Az egyre súlyosbodó anorexiámat ráadásul egy ideig remekül el tudtam rejteni a szüleim elől is: pontosan tudtam, hogy hitessem el velük, hogy már ettem, és azt is, hogyan rejtsem el az ételt.”
Emily, aki az anorexia előtt ígéretes hosszútávfutó volt, végül addig éheztette magát, míg végül a futást is abba kellett hagynia. „Az egyik vérvétel után kiderült, a szervezetemnek akkora szüksége van a tápanyagra, hogy az izmaimat kezdte el lebontani. Talán ez az utolsó utáni pillanat volt az, mikor végre tudatosult bennem, mekkora veszélyben vagyok. Hogy a sok éhezés és a sok hazugság mostanra nemcsak a testemet, de a családomat is teljesen felőrölte. És ez volt az a pillanat, mikor elhatároztam, hogy meggyógyulok, és megtanulom, hogyan gondoskodjam magamról.”
Emily bevallja, mikor meghallotta kislánya szájából, hogy elégedetlen a külsejével, egész pontosan a combjai vastagságával, nagyon csalódott volt. „Annyira szerettem volna, ha legalább neked egészséges kapcsolatod alakul ki az étellel és az evéssel úgy általában. Megpróbáltalak megtanítani arra, mennyire fontos a rendszeres mozgás és az egészséges táplálkozás, de emellett fontosnak tartottam azt is, hogy lásd, megengedheted magadnak az édességet – mert én is megengedem. Erre tessék: itt vagy alig hatévesen, és a combjaid méretén aggódsz, pedig azok csak egészséges méretű, erős lábak, amik segítenek abban, hogy vígan kergetőzhess a bátyáddal, vagy órákig bicajozz.”
Emily azt írja, a legnagyobb félelme az, hogy igazából mindegy, hányszor mondja el lányának, hogy okosnak és gyönyörűnek tartja, mert ha az anorexiát nem is, a génjeiben hordozza azt, hogy kritikus legyen a testével. „Félek, egy napon te is meghallod azt a szörnyű, sötét hangot a fejedben, ami megpróbál meggyőzni arról, hogy nem vagy elég jó. Ha rá hallgatsz – ahogy annak idején én is tettem –, veszíteni fogsz. Méghozzá sokat. Például hónapokat és éveket az életedből, amiket ahelyett, hogy azokkal a dolgokkal töltenél, amiket igazán szeretsz, kalóriaszámolgatással, ételdugdosással és hazudozással töltesz. Ezeket az éveket aztán sosem nyerheted vissza, és megígérhetem neked, ha felépülsz, ezeket az elvesztegetett éveket fogod a legjobban sajnálni.”
„Megígérem, hogy bárhova is sodor minket ezután az élet, én sosem fogok lemondani rólad. Fogni fogom a kezed, még a legsötétebb napjaidon is, és mindent, de mindent megteszek majd azért, hogy újra megszeresd magad. A legjobb persze az lenne, ha erre nem kellene felkészülnünk: ha erős maradnál, és megbocsátanád magadnak a tökéletlenségeidet. És, persze, ha sosem felejtenéd el, hogy történjen bármi, én mindig szeretni foglak.”
