Mindenekelőtt leszögezem, hogy nem hiszek a halogatásban. Nem úgy, hogy aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie, és összeszorított seggel is elvégzem a feladatomat, ellenkezőleg. Úgy gondolom, hogy halogatás egyszerűen nem létezik. Amit a gyengék és szigorúak halogatásnak hisznek, az valójában a megfelelő időpont türelmes kivárása, sőt az ideális pillanat megtalálásának a művészete. Nem rossz tulajdonság, emberi gyarlóság, hanem éppen ellenkezőleg: a tökéletes harmónia megteremtése a minket körülvevő világgal. Ebben az esetben ugyanis nem erőlködünk, hanem maguktól megtörténnek a dolgok, amikor eljön az idejük.
Mert hát, ahogy a Bibliában is benne van, „mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak”. Tessék, ebből is látszik, hogy nemcsak fölösleges, de helytelen is a dolgok természetes rendjével szembemenni, és erőltetni valamit, aminek momentán pont nincs itt az ideje.
Akkor vagyunk csak bajban, ha felismerjük, hogy minden jel szerint eljött az idő, mégsem tudjuk magunkat rávenni, hogy megcselekedjünk valamit.
Tegyük fel, hogy van egy spejzunk. A szomszédnak is van, és pontosan tudjuk róla, hogy évente kipakolja, kimeszeli, a polcokat új, patyolattiszta papírral borítja, sőt horgolt csipke díszszalagot is installál rajzszöggel a szélekre, hogy takaros legyen. Ellentétben a mi kamránkkal, amiben macsetével kell vágni a pókhálót, az öt évvel ezelőtt felszabott papírokat meg itt-ott, sőt egyre növekvő területen csúfítja a kiforrt befőttlevek odaszáradt nyoma. Találni már rég nem találunk meg benne semmit, viszont ott tároljuk a kissé randa bögréket, a millió, tető nélküli műanyagdobozt és doboz nélküli műanyagtetőt, pixist, gépet és miegymást, egészen átláthatatlan őskáoszban. Vagyis dehogy ős-, pontosan tudjuk a korát: akkortól eredeztethető, amikor utoljára rendbe tettük a kamrát: 15 évvel ezelőttről. Bezzeg a szomszéd! És most nyugodtan beszélhetnék az eszcájgos fiók rendbe rakásáról vagy a szárazélelmiszer takaros, felcímkézett üvegekbe importálásáról is, hogy a mélyhűtő leeresztéséről és kipucolásáról már szót se ejtsek (most még) a lelki békénk érdekében.
Nos, ezekben az esetekben két dolgot tehetünk.
Az egyik, hogy (szintúgy a lelki békénk megőrzése érdekében) Pató Pál úr méltó utódaiként, nem tekintjük a dolgot problémának.
Ezt a köznyelvben, igen találóan, úgy hívják, hogy a probléma szőnyeg alá seprése. Ugyanakkor… Igaz, hogy ettől még soha semmi nem oldódott meg, a mélyhűtő nem eresztette le magát, a 15 éve ott pocoló töltött káposzták nem tűntek el, nem lett több helyünk, és a villanyszámlánk sem csökkent abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tízcentis jégrétegen át kellene hűtenie a rendszernek, de ahogy a kamasz lányom szokta ilyenkor mondani: who cares? Rosszabbra sem fordult a sorsunk, akkor meg?
A másik lehetséges út, hogy problémaként tekintünk a dologra. Na most, innentől kezdve egy számtalan buktatóval, sőt csapdával terhelt útra lépünk. A legnagyobb hiba, amit ilyenkor elkövethetünk, az, ha elkezdünk kifogásokat keresni. „Most nem jó, mert vendégek jönnek. A jövő héten meg azért nem lesz jó, mert hideg lesz, és csak a hülye meszel kamrát hidegben, sosem szárad meg a fal, különben is, tele vannak a polcok a nyáron eltett befőttekkel.”
Ha túl sok ilyen kifogásunk van, akkor az csak egy dolgot jelenthet: azt, hogy tévedtünk, még sincs itt a cselekvés ideje.
Ebben az esetben jelöljünk ki egy fél évvel későbbre eső napot a spejz kipakolására, amikor már elfogyott a befőtt, és írjuk be a naptárba. Mármint a faliba, meg a Google-naptárba meg a kézibe (ha van még ember, aki kézi határidőnaplóval él), és az adott napot húzzuk ki: el leszünk foglalva. Majd eresszük el a dolgot.
Problémamegoldás négy lépésben
Ha viszont tényleg itt a dolog ideje, mint például a hűtőláda kipucolásának így novemberben, amit onnan lehet tudni, hogy komolyan nyomaszt a téma, akkor onnantól kezdve álljunk a sarkunkra, és csináljuk!
Első lépésként, mintegy lelki ráhangolódás gyanánt, kérjünk meg valakit, hogy lássa el az ördög ügyvédjének a feladatát. Az ő dolga az lesz, hogy kifogásokat keressen (helyettünk), a miénk pedig az, hogy a kifogásait lesöpörjük az asztalról. Lehetőleg ne fekete öves vitatkozót kerítsünk, aki mindig lenyom minket, hanem a megfelelő személyt, aki tudja, mi a dolga, és felelősséggel teszi is: hagyja magát meggyőzni. Neki ugyanis semmi sem drága, nem az ő mélyhűtőjéről van szó.
Ilyesmire gondolok:
Ördög ügyvédje: De hova teszed addig a sok fagyott cuccot, ami benne van?
Te: Ki az udvarra, egy ládába, elég hideg van már. Betakarom pokróccal, nem fog kiolvadni annyi idő alatt.
Ördög ügyvédje: De látom, hogy semmi kedved hozzá, mit strapálod magad, ráér az még!
Te: Nem ér rá, mert mindjárt hozzák a karácsonyi libát, a halat, a halászlé-passzírozványt, azokat is be kell tenni valahova.
Ördög ügyvédje: Hát jó.
Te: Na, azért!
Második lépésként jelöljük ki a határidőt, vagy még inkább a pontos dátumot.
Ez már nem lesz olyan nehéz, ha az előző párbeszéd lezajlott, minden bizonnyal alig várjuk, hogy kezdhessük a munkát.
Harmadik lépésként gondoljuk át, hogy mi mindenre lesz szükségünk, és szerezzük is be, nehogy ilyen csip-csup, gyakorlati dolgokon bukjon a projekt, hogy például lefagy a kezünk a harmadik zacskó hús kiemelése után, mert nincs kesztyűnk.
Negyedik lépésként beszéljünk róla. Oké, belátom, nem túl izgalmas téma a mélyhűtő leolvasztása, sem a kamra kitakarítása, de hát dobd fel egy kis fantáziával! Végül is magadnak kell érdekessé tenni, ennek pedig a legjobb próbája, hogy másoknak le tudod-e festeni izgalmasan a témát. (Habár visszatekintve biztos sokkal viccesebb lesz a pillanat, amikor előbukkan a jég alól a nagyjából Ötzivel egykorú, de legalábbis 1987-es keltezésű körömpörkölt, amit eddig nem volt szíved kidobni, és igazából most sincs, mert még a dédi főzte, aki 2003-ban boldogult meg.)
Azt gondolom, mire végigjárjuk az itt felvázolt grádicsokat, és cselekvésre kerül a sor, már maguktól fognak menni a dolgok. Van terv, vannak eszközök, van motiváció, miért ne menne? Mert hát, ha jobban belegondolunk, valójában ez is fejben dőlt el: annyit gondolkoztunk a témán, hogy végül megoldódott.
Ami meg nem nyomaszt annyira, hogy sokat törjük a fejünket a megoldásán, annak még úgysincs itt az ideje.
