„A gyerekek véleménye számít, az egész kicsiké is. Ők ugyanis nem azért járnak iskolába, mert buták, sőt sok mindent jobban tudnak, mint mi”, mondja File Edit, a harmadikosok osztályfőnöke a Diákszempont Általános Iskolában. Szerinte a kisiskolások figyelgetik az életet, és rengeteg információt összeszednek, ezt pedig szépen vissza tudják adni, ha figyelmesen kérdezik őket. Most éppen a fogalmazást tanulják: „Megnéztünk egy képet, elkezdtünk róla beszélgetni, majd a kép részleteiről is, és végül elmondtunk egy teljes történetet. Megkérdeztük magunktól, hogy »Egy történet lehet egy fogalmazás?«. »Hát persze«, mondták ők, majd kiderült, hogy gyakorlatilag bármiből lehet fogalmazás. Ugyanígy van az irodalommal is. Én jobban szeretek kérdezgetve tanítani.”
Meglepő lehet, hogy egy tanítónő eredetileg belsőépítész és ruhatervező, de Edittel pont ez a helyzet. Bár vizuális szakot végzett a tanítóképzőn, majd rajztanárit Egerben, végül az Iparművészetin kötött ki. „Először tanítottam, de megszületett az első fiam, és inkább a belsőépítészetet folytattam. Hosszú évekig csináltam, és imádtam. A tanítás csak akkor talált meg újra, amikor a harmadik gyermekem elkezdett iskolába járni. Hamar kiderült, hogy nagyon sokféle problémával küzd, és rájöttem, hogy tanárként jobban tudom őt támogatni. A mai napig közösen tanulunk, így van rá időm. A belsőépítészet és a divattervezés nagyon elvette az időmet, alig találkoztunk, bár szerettem mindkettőt.”
Hogy tudtál visszarázódni a tanításba egy évtized belsőépítészet után?
Nehezen. Amikor a kisebbik fiam miatt újrakezdtem, elkezdtem utánanézni, hogy a szakirodalom mit ír mostanában a tanárok és a gyerekek viszonyáról, és mi a valóság, de amit láttam, nem tetszett. Kitaláltam egy saját stratégiát arra, hogyan lehet a gyerekekhez közel kerülni, és hogyan lehet egy osztályon belül jól működni.
Mi nem tetszett elsősorban?
A tanár, a szülő és a gyerek közötti nagyon éles határok, amit a tanárok láthatólag meg is húztak, és semmi átjárhatóságot nem biztosítottak. A szakirodalomban voltak ezzel ellentétes kísérletek, a valóságban viszont semmi, legfeljebb a különleges szemléletű iskolákban. Amikor ide jelentkeztem, abban reménykedtem, hogy itt meg lehet valósítani azt, amit én szeretek, hogy ne a gyerek legyen az iskoláért, hanem az iskola a gyerekért, mivel ha a gyerek nem érzi jól magát, egyszerűen nem fog teljesíteni.
File Edit (Fotó: Hernád Géza)
Mik a te módszereid?
Nem módszernek gondolom ezeket. Az elején minden gyereket megpróbálok megismerni. Megnézem, mik azok a dolgok, amikben ki tud bontakozni, és ezeket az oldalakat próbálom megerősíteni, hogy ha megakad, az erősségein keresztül érjek el hozzá.
Van, hogy nehéz?
Igen, de mindenkinek van olyan hobbija vagy érdeklődése, amiben ügyes, és szerintem ezt kell segítségül hívni. Külön nehéz, ha valaki olyan problémával küzd, ami elidegeníti őt a többiektől, ráadásul nem is tudja kontrollálni. Például dühkitörései vannak. Ilyenkor az a kérdés, hogyan tudod megoldani, hogy lecsillapodjon, és megértse, miért nem jó ez az út, hogyan reagálhatna másként, hogyan ne bántsa a körülötte levőket. Mondjuk, ha egy gyerek ilyen helyzetekben egyedül szeret lenni, akkor teremtsük meg neki a teret, és beszéljük meg ezt a többiekkel is.
Sok ilyen problémával küzdő gyereket látsz?
Igen, sokat. Van, akinél látványosabb, van, aki jobban tudja kontrollálni. Ez attól is függ, hogy mennyit tudnak a gyerekkel otthon beszélgetni a szülei, mennyire sikerül valóban kikérdezgetni, megtudni a cselekedetei mélyebb okait is. Ha ez nem történik meg, a gyerek könnyen el tud menni rossz irányba. Akinél idegrendszeri okai vannak a dühkitöréseknek, annál általában szépen meg lehet beszélni a helyzetet, és találni egy módszert a kezelésére, mert ő megérti, hogy miért történik vele mindez. Az a rosszabb, ha a szülők otthon mindent engednek, és nem is próbálják kontrollálni a kicsit, nem foglalkoznak vele, mert mondjuk mindent pozitívnak találnak, amit csinál, és nem szembesítik a következményekkel. Mert könnyebb azt mondani, hogy „jól van, csináld”, mint beleállni a konfliktusba. Van, hogy még meg is jutalmazzák, csak hagyja abba, ezzel viszont éppen azt erősítik, hogy ahogy viselkedik, az jó.
Ilyenkor tudsz beszélni a szülővel?
Attól függ, hogy mennyire nyitott. Sokan végighallgatnak, de nem tesznek semmit, ugyanakkor olyanokat is ismerek, akik komolyan veszik, amit mondok, és megpróbálnak kapcsolatot teremteni velem is. Így lehet igazából együttműködni. De mi általában akkor is meg tudjuk beszélni a gyerekkel a problémákat, ha a szülők nem foglalkoznak vele, csak azt nem tudom, hogy ilyenkor odahaza is tartja-e a szabályokat.
Fotó: Hernád Géza
Sok gyerek jön ide az állami oktatásból. Vajon miért?
Talán azért, mert mi jobban fókuszálunk például a csoportmunkára, mint a legtöbb helyen, és nincs az a rideg viszony a tanulók és a tanár között, ami a legtöbb helyre jellemző. Mi közel engedjük őket, ami értékesebb munkát eredményez. Sokszor ugyanis nem veszik figyelembe, hogy a gyerekeknek az alsóban szükségük van a játékosságra. A tanárok nagy része úgy gondolja, hogy ha megvan a tanterv, az elég, holott a szigorú teljesítéstől a gyerek csak rosszul fogja érezni magát.
Tanárként tapasztaltad is ezt?
Igen, láttam az előző iskolában, de láttam a gyerekeimnél is. A legkisebb nem is bírta, ki kellett venni, és egy ideig oda járt, ahol tanítottam. Azon a helyen engedték, hogy kicsit szabadabb légkört teremtsek neki. Alsóban az is lényeges, hogy tudjuk, a gyerekek véleménye számít. Ők ugyanis nem azért járnak iskolába, mert buták, sőt szerintem sok mindent jobban tudnak, mint mi.
Például mit?
Figyelgetik az életet maguk körül, aztán ezt szépen vissza tudják adni annak kapcsán, ami szóba kerül az órán. Most például a fogalmazást tanuljuk. Megnéztünk egy képet, elkezdtünk róla beszélgetni, majd a kép részleteiről is, és végül elmondtunk egy teljes történetet. Megkérdeztük magunktól, hogy „egy történet lehet egy fogalmazás?” „Hát persze”, mondták ők, majd kiderült, hogy gyakorlatilag bármiből lehet fogalmazás. Ugyanígy van az irodalommal is. Én jobban szeretek kérdezgetve tanítani.
Fotó: Hernád Géza
Vekerdy szerint az iskola megbetegíti a gyereket. Te egyetértesz ezzel?
Igen, az én gyerekeim bele is betegedtek. Itt is látom, hogy akik más helyekről jöttek, teljesen be vannak zárkózva, nem mernek megszólalni órán, nem mernek olvasni, mert azt hiszik, hogy nem megy nekik elég jól. A többiek szokták is mondani nekik, hogy „megvárjuk, nem kell izgulni, ha két percig tart egy szót kiolvasni, az sem gond, de ha nincs kedved, akkor meg nem muszáj”. Ilyenkor külön elvonulok velük, és megbeszéljük, hogy mit szeretnének, miben segítsünk. Az a baj, hogy az iskolák jó részében elveszik a gyerek személyiségét, és olyan normákat állítanak fel neki, amiket egy felnőttnek állítanának. Önmarcangolóak és kishitűek lesznek, és nagyon nehéz kihozni őket ebből. Sok új tanulónál tapasztaltam ezt, sokszor a szülőknél is. Az elején alig mertek megszólalni, tördelték a kezüket, nem hitték el, hogy be lehet jönni a terembe, meg lehet nézni a gyerek padját, nem zárjuk ki őket az iskolából. Pedig hát legyen ez az iskola olyan, hogy ne érezze úgy a gyerek, hogy be van zárva. Ami nálunk még nagyon működik, hogy nem dorgálunk az osztályban, nem szégyenítünk meg, hanem mindent megjutalmazunk, mert minden dolgozatban, minden kis feladatban van egy jó rész. Mi azt kiemeljük, és nagyon megdicsérjük, így utána több kedvük lesz folytatni a munkát. Házit nem szoktam adni, ha van valami probléma, akkor szólok, és megbeszéljük, hogy otthon mit lehet csinálni, de sok értelmét nem látom a házi feladatoknak.
A konfliktusokat hogy kezelitek?
Mindig helyzettől függ. Van, hogy szét kell szedni őket, és utána leülünk megbeszélni, de akkor ez azonnal megtörténik, és akik részesei voltak, azok mind elmondják, hogy hogyan látták, mi esett rosszul, és hogyan lehetett volna másképp megoldani. És előfordul az is, hogy keményen oda kell állni: a testi és lelki bántalmazást vagy a szándékos rongálást nem engedjük meg.
Te is úgy látod, hogy egyre több az SNI-s és BTMN-es gyerek?
Igen, de nem tudom megmondani az okát. Az biztos, hogy sokan szeretnek bevonulni a papírok mögé, hogy ne kelljen foglalkozni a problémával. Tudok olyat, akinek valóban nehézsége van, és olyat is, aki menekülőutat akar keresni, hogy ne kelljen küzdeni.
Fotó: Hernád Géza
Közben látni szülőket, akik pedig éppen szándékosan nem csináltatnak papírt, hiszen ez a szakértői bizottság szinte végleges ítélete lenne, és mindenki attól fél, hogy egy diagnózis bajt okozhat a gyerekének az iskolarendszerben.
Mivel én is hasonló cipőben járok a gyerekemmel, azt gondolom, hogy rosszat nem teszünk vele, ha tényleg nehézségekkel küzdünk, hiszen a papír valamiféle védelmet nyújt, és világossá válik, hogy melyik területen kell megsegíteni őt. Ha indokolt, akkor kérni kell, hiszen ehhez lehet igazítani a tananyagot, ez az egyetlen módja, hogy a gyerek ki tudjon teljesedni. Az én fiam diszgráfiás, és sokat gondolkodtunk, hogyan tudna haladni a többiekkel. Végül elkezdhette használni a laptopot, így nem marad le a többiektől, és nem érzi totálisan frusztrálva magát. Erre jó az SNI-papír.
Sokan mégis attól félnek, hogy stigmatizálják a gyereket a papír miatt.
Igen, el tudom képzelni, hogy előfordul ilyen. Nálunk külön figyelünk ezekre a gyerekekre. Tudom, hogy kinek mi a nehézsége, és akkor abban tudom támogatni, ami éppen fontos neki, de ez azért is lehetséges, mert itt húsz alatti az osztálylétszám. Viszont a papírral járnak kedvezmények, amelyekre a gyereknek szüksége van – mindenhol, nem csak itt. Sajnos van olyan hely, ahol az SNI-s gyerekeket megalázzák. Ez nekem nagyon nagy szívfájdalmam.
Mit gondolsz a hatéves kori iskolakötelezettségről?
Nem tartom jónak, mert van, aki abszolút nem érett erre még. Jobb lett volna inkább kitolni egy évvel. Mi az óvodában a legidősebb fiammal az egész csoportot visszatartottuk egy évvel. Ez mindenkinek jó volt.
Fotó: Hernád Géza
Ma egyre kevesebb az alternatív iskola, és úgy tűnik, most nem is nagyon tudnak szaporodni, sőt.
Ezt borzasztónak tartom, hiszen sok gyereknek ez az egyetlen lehetősége. Nálunk ha valakinek óra közben például néha ki kell mennie, vagy felkelni és forogni kettőt, azzal nincs semmi gond, engem nem zavar, viszont egy állami helyen a tanár esetleg személyes sértésnek veszi, azt hiszi, hogy ellene irányul, és talán tényleg zavarja a másik harminc tanulót.
De van olyan gyerek, akinek jó az állami iskola?
Én úgy látom, az ott végzett gyerekek jó része az életben is zárkózottabb lesz, mivel mindig a szabályokat kell követniük, és több bennük a szorongás meg a kétség. Itt viszont maguknak kell megfelelni. Ők állítják fel a saját mércéjüket, és ha azt teljesítik, akkor még megbeszéljük, hogy ez most nekem is elfogadható-e, vagy azért még nem teljesen elég. A legtöbb helyen viszont egyetlen limit van, azt kell megugrani. Az ottani gyerekek általában nem hiszik el, hogy ezt lehet felszabadultan, örömmel csinálni. Ráadásul én úgy látom, hogy ha valaki más, azt a közoktatásban könnyen megbélyegzik. Tapasztaltam, amikor ott tanítottam, hogy például egy nagyon okos gyereket azért kritizáltak, mert nem tudott egy helyben megülni, pedig az nem akkora nagy baj. Az a helyzet, hogy minden gyermek más személyiség, és van, akinek a szabadság, van, akinek a határozottabb szabályok nyújtanak segítséget.
Mennyi idő, amíg felengednek az új diákok nálad?
Három hónap, amíg elfogadják, hogy lehet mosolyogni, ellentmondani, beszélgetni és lehet nekik is önálló véleményük.
Úgy láttam a táblára írt témákból, hogy a gyerekek nagyon tájékozottak. Harmadikosok, de szerepel a listában a vulkánkitörés, az erdőtüzek…
Azt a nyíltságot, amit mi itt megengedünk nekik, otthon is megvalósítják, illetve onnan is hozzák sokszor. És most csinálunk egy újságot, ezen keresztül fogják megtanulni a fogalmazást a félévben. Ők szedik össze hozzá az anyagot, ők válogatják ki, hogy mi fog belekerülni. Vannak szülők, akik segítenek a tipográfiában, így fog elkészülni.
Fotó: Hernád Géza
Mennyire engeded be a digitális eszközöket az osztályba?
Tavaly különböző feladatokért lehetett internetkártyát, mesekártyát és pihenőkártyát nyerni. A netkártya azt jelentette, hogy szünetben öt percet szabad netezni a kiválasztott dolgokról. Illetve vannak jó netes tananyagok, azokat is használom néha.
Az otthoni netezést nem ellenzed?
Valamennyi belefér szerintem, ha ellenőrzött keretek között zajlik. De ha a gyerekek olyan tartalmat hoznak be a többiek közé, ami nem nekik való, az a többieket is nagyon megzavarja.
Mit gondolsz a magántanulói státusz megszűnéséről?
Ez azért nem jó, mert van olyan gyerek, aki abszolút egyéni szabályok szerint tud csak tanulni, és nem felel meg neki semmilyen rendszer. Ha iskolába kényszerítik, csak szenvedni fog. A magántanulói csoportokkal is az a helyzet, hogy néhány gyerek még akkora osztályban sem működik, mint a miénk, sokkal kisebb csoport kell nekik, ahol folyamatos visszaigazolást kapnak. Én egyáltalán nem akadályoznám az ilyen kezdeményezéseket – még ha keretek között tartanám is őket esetleg.
Ha bármit módosíthatnál az oktatási rendszeren, hogyan változtatnál?
A tanároknak meg kellene tanítani, hogyan szeressék a gyerekeket. A tananyagot a gyerekhez igazítanám, nem egy limithez, és arra törekednék, hogy az örömteli tanulás megmaradjon. Nem kell őket hatalmas dolgokra megtanítani, csak tanulják meg a rendszert, és azt, hogy hogy álljanak hozzá egy feladathoz. A magolás sehova sem vezet. Nem lenne ennyi megkeseredett fiatal. De ez a szülőknek is problémája, hiszen néha ők is olyan magasra teszik a lécet, hogy azt nem lehet megugrani. Nekik is tudni kellene, hogy hol a határ. Ne nézzük a gyereket eszköznek ahhoz, hogy megvalósítsuk magunkat!
Lehet azért, hogy egyszer újra belsőépítész leszel?
Kacsintgatok néha vissza, igen, de a tanítást is nagyon szeretem. Örülnek nekem a gyerekek, ha bemegyek a terembe, és ez nagyon nagy visszaigazolás.