Alternatív iskola: biztos, hogy mindenben jobb nekünk?

Szinte nem telik el úgy nap, hogy az ember ne hallaná: a magyar oktatás válságban van. Elavult módszerekkel elavult tananyagot tömnek a gyerekek fejébe, a diákok egyénisége és tehetsége nem tud kibontakozni a poroszos rendszerben, a tanárok pedig nincsenek kellően megbecsülve. A szülők egy része az állami oktatás „kikerülésében” látja a megoldást. A közbeszédben leggyakrabban „alternatívnak” nevezett iskolák tanterve, működése nagyon különböző lehet, viszont van egy közös pont: a gyerekek – többnyire – szeretnek oda járni. Ennek következtében a szülők is elégedettek, sokan a közösségi portálokon dicsérik az iskolájukat. Egy lelkes anya például így írt egy pár éve alapított, fővárosi alapítványi tanintézet kapcsán:

Ez egy olyan iskola, ahol szülőként, gyerekként és tanárként is megkapod majdnem mindazt, ami Finnországban alanyi jogon jár minden gyereknek, szülőnek és tanárnak. Ezzel nagyjából mindent elárultam. Sok belbecs, kevés külcsín. És ez nagyon rendben van így. Csak az a klónozógép működne már…

Egy nagymama pedig azt emeli ki, hogy nem az élet természetes velejárója, amikor a diák utálja a tanulást, és vele együtt mindent, ami azzal összefügg:

Én az unokámon látom az óriási változást. Nem mondogatja már egy-két nappal a hétvége előtt, hogy mama, végre pihenhetek. Örömmel megy iskolába, és elmeséli, hogy mi történik vele ott.

Túlterhelés kontra alulterhelés

Jellemző, hogy a szülők nagy reményekkel íratják be gyermekeiket ezekbe az intézményekbe, de az elvárások egyes esetekben nem vagy nem teljesen valósulnak meg. Klári kislánya harmadikos. Egy közismert, külföldön is jelenlévő alternatív iskolatípusba jár. Pályája kezdetén maga az édesanya is tanított, akkor ismerte meg az intézmény módszereit. Amikor kislánya iskoláskorú lett, és bekerült egy ilyen intézménybe, úgy érzékelte, hogy a tanárok a „könnyebb ellenállás” irányába mennek, a különböző helyzetekben makacsul viselkedő, „rossz” gyerekeknek ide sem igazán volt esélyük bekerülni, holott ezt a helyet elvileg „szárnynyesegetés” ellen (is) hozták létre.

Klári nagyon sok pozitívumot tud mondani az iskola barátságos légköréről és az ott tapasztalt közvetlenségről, de a tanítás színvonalával elégedetlen. „Az állami rendszer túl-, az alternatív pedig »alulterhel«. Mindig a leggyengébben teljesítő diákhoz alkalmazkodnak, ami a kifejezetten jó képességű lányom számára hátrány. A lassú haladás következményeként a különböző tanulási nehézségek, például a diszgráfia vagy a diszlexia későn ütköznek ki, ami miatt nyilván későn is kezdik kezelni ezeket.” Tanárként szakmai hiányosságokat is lát. „Nincsenek szaktanárok, tanító végzettségű pedagógusok viszik végig a nyolc osztályt. Felső tagozatban már differenciálódni kellene, hogy tényleges tudást kapjanak a gyerekek.”

Mindig a leggyengébben teljesítő diákhoz alkalmazkodnak, ami a kifejezetten jó képességűek számára hátrány (Fotó: iStock)

Klári kritizálja ezenkívül a nevelést is. „Sokszor nem szólnak rá a gyerekekre, amikor kellene. Az iskola frissen festett faláról páran lerugdalták a vakolatot. Senkit nem érdekelt. Volt, hogy piszkos cipővel léptek fel a díványra, mindenki természetesnek vette. Persze ezek a dolgok elsősorban a szülőkről szólnak, az ő igénytelenségükről.” Kláriéknak egy elsőre talán lényegtelennek tűnő, de sokszor kemény diónak bizonyuló problémával is szembe kell nézniük. A család anyagilag kevesebbet engedhet meg magának, mint gyerekük osztálytársainak szülei. A kislány időnként jelzi, hogy barátnőinek milyen „trendi” cuccai vannak, amire ő is vágyik, vagy milyen különórákra csatlakozna hozzájuk. Sírás, hiszti, követelőzés még soha nem volt a dologból, a szülőknek mégis rossz érzéseket okoz a helyzet. Mindezek ellenére nem terveznek iskolaváltást. „Sokszor eszembe jutott már, hogy átviszem máshova. De a gyerek kéri, hogy ne tegyem. Ő oda akar járni.”

„Többet nem tehettük be a lábunkat”

Andiék számára egyértelmű volt, hogy nem kérnek az állami oktatásból, gyerekük már az óvodát is egy nem is olyan régen nyílt, „trendinek” számító, „modern” nevelési elveket valló intézményben kezdte. A tanintézet felmenő rendszerben működik, egészen az érettségig lehetőség van ott maradni. A kisfiú eleinte nagyon jól érzete magát a változatos és érdekes programokat kínáló intézményben, de a problémák már akkoriban kiütköztek. „Hiába állt a pedagógusok mögött egy húszéves tapasztalattal bíró vezető óvónő, gyakorlati hasznát keveset láttuk. A többiek pályakezdők voltak, az alapítóknak pedig nulla tapasztalatuk volt egy oktatási intézmény vezetésében. A szülőiken mediátortól kezdve minden volt, de a felvetett problémákra (például olyan agresszió, ami miatt többen elvitték a gyereküket) nem kaptunk megnyugtató választ, csak ígéreteket.”

A bajok a harmadik évre eszkalálódtak, ekkor kezdődött a tanítás. A kisfiú több szempontból kilógott a csoportból. A tananyagban jóval előbbre tartott, mint társai, így az órákon – elmondása szerint – „unatkozott”. Még nagyobb problémát jelentett az állandó fluktuáció. A gyerekek és a tanárok sorra elmentek, és jöttek az újak. A kisfiú nem tudott kihez kapcsolódni, sőt osztálytársainak egy része kihasználta, hogy érzékeny természetű, és könnyen elsírja magát. Csúfolódásoknak volt kitéve, előfordult, hogy bántották is.

„A pedagógusok semmilyen módon nem próbálták kezelni ezeket a problémákat – mondja a szülő. – Több hónap után sikerült kijárni egy találkozót, de ez sem vezetett eredményre.” Elmondása szerint a kisfiú tanítója csak azt próbálta bizonygatni, hogy a gyerekkel valami nincs rendben, és jó lenne, ha elvinnék másik iskolába. Nem sokkal a találkozó után pedig minden előzetes figyelmeztetés nélkül egész egyszerűen kirakták a gyereket az intézményből. „Ezek után egy héttel nem engedtek be minket az iskolába többet. Előző nap írtak egy e-mailt, miszerint a gyerekünk nem közösségbe való” – meséli Andi. És mivel az iskola diákjai magántanulónak számítanak, jogilag lehetséges egy ilyen lépés, noha az eljárás még az iskola saját maga által megalkotott szabályzatával is ellentétes. „A konfliktuskezelési szabályzat előírja, hogy legalább fél éven keresztül minimum három alkalommal egyeztetni kell, és meg kell próbálni együtt megoldani a problémát.” Az intézmény azonban mereven elzárkózott attól, hogy visszavegye a kisfiút.

A történtek ellenére a szülők nem elutasítók, azt mondják, sok pozitívumot el lehet mondani magáról a tanítási módszerről. „A nulláról akartak valami egészen újat felépíteni, ami egy vállalkozás esetében járható út. Viszont ha gyerekekről van szó, akkor más a helyzet” – mondják.

Biztos, hogy jobb választás az alternatív suli? (Fotó: iStock)

Csak a felszínt látjuk

Péter egy alternatív iskolában tanít. Azt mondja, a szülők (talán rossz beidegződésként)  sokszor nem veszik észre, hogy az általuk kifogásolt dolgok egy olyan rendszer részei, ami összességében pozitív. A Klári által említett kanapén való ugráláshoz is magyarázattal szolgál. „Alapvetően nem külső szabályozókkal (intő, rossz jegy, igazgatóhoz küldés) szeretnénk elérni, hogy jól viselkedjenek. Inkább belső ösztönzők által »belülről jövő igényből« tegyék. Ezt a dolgot csak úgy lehet megtanítani, ha megfelelően tág határokat, megfelelő »játékteret« hagy az ember a gyerekeknek ahhoz, hogy maguk oldják meg a »jónak levést«. Ha az első pillanattól korlátozom őket, akkor mindig a külső szabályokra fognak figyelni, és nem alakul ki az a képességük, hogy önmagukat »tegyék helyre«. Gondolunk mindezekre, vagy csak azt látjuk, hogy a tanár nem szól rá a gyerekre?” – teszi fel a kérdést, hozzáfűzve: az, hogy valahol kevésbé koncentrálnak a lexikális tudásra, azért is lehet, mert az első években mondjuk a művészeti fejlesztéssel foglalkoznak inkább. „Az iskolával és a tanulással kapcsolatban motivált, magabiztos, kiegyensúlyozott gyerek a későbbiekben úgy szívja majd magába az évszámokat és a képleteket, mint szivacs a vizet” – magyarázza.

A tanár szerint az alternatív módszerek alapvetően arról szólnak, hogy a gyerek igényeiből kell kiindulni, nem a tantervből. Ez feltételez egy gyerekre odafigyelő, lelkes és érzékeny tanítót. A gyerek és a leendő tanár között meg kell lennie az összhangnak, hiszen muszáj együttműködniük hosszú évekig. „Ha ennek hiánya már a felvételi eljárás »próbaidőszakában« kitűnik, akkor mindenki érdekét szolgálja az elutasítás. Ez nem azt jelenti, hogy bármi baj lenne a gyerekkel. Neki sem jó, ha olyan ember oktatja, akivel nincs meg a közös hullámhossz.” A tanár szerepe abban is hatalmas, hogy ne az esetleges anyagi különbségekről szóljon az iskolai élet. „Nem hiszem, hogy minden alternatív hely »felülről szegregált«, vagyis hogy a tehetősebbeknek van csak esélyük bekerülni. Ez inkább csak azért lehet, mert a szerényebb körülmények között élő szülők meg sem próbálják ezekbe bejuttatni a gyerekeiket pont az anyagiakról keringő »nagyvárosi legendák« miatt.”

Itt pedig bizonyos szempontból „összeérnek a szálak” az alternatív és a hagyományos iskolák között. Hiszen bármilyen oktatási modellel dolgozó intézménybe íratjuk is be a gyerekünket, nem lenne szabad elfeledkezni a közkeletű mondásról, miszerint tanítókat válasszunk, ne iskolát.