Varga Emese tolmács: „Franciaországban az időskor 70 fölött kezdődik”

Az ország egyik legtöbbet foglalkoztatott francia tolmácsa vagy. Miért éppen ezt a nyelvet választottad?

Ez egy gyerekkori döntés, és csak a részben az enyém. Amikor a szüleim beírattak iskolába, mutattak nekem különböző nyelveket, és én a franciára böktem rá. De a szegedi Ságvári Általános Iskolának és Gimnáziumnak egyébként is ez a fő profilja. Olyan kiterjedt francia kapcsolatokat ápol, hogy minden adott volt ahhoz, hogy jól megtanuljuk a nyelvet.

Hogy érzed magad frankofónként Magyarországon?

Szörnyen, mivel nehezen viselem valaminek a hegemóniáját, a nyelveknél különösen. Ma az angol a közös nyelv, csak ahogy általában használják, az puszta frázispufogtatás, legfeljebb információcserére alkalmas. Pedig egy nyelv, az egy egész kultúrrendszer, nemcsak megtanult szókapcsolatok. A franciára szokták mondani, hogy „lényegében kikopott a divatból”, meg „minek, ha ott az angol?”. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A franciának van helye, ahogy más latin nyelveknek is, bár mostanában inkább a germán, a szláv vagy az amerikai kultúra jelenlétét érezzük Magyarországon.

Hogyan képzeljük el, milyen egy minisztériumban tolmácsolni?

A franciában az a kellemes, hogy nagyon érdekes témákkal lehet találkozni nagypolitikai szinten is. Kitüntetett helyen áll számukra a kultúra, a gasztronómia, az agrárpolitika, az innovatív fejlesztések. Számomra mindegyik izgalmas terület. A legfontosabb szabály, hogy felkészületlenül nem lehet odaérkezni.

Te eredetileg bölcsész vagy. Hogyan tudsz mégis felkészülni mondjuk egy mezőgazdasági konferenciára?

Ez pár évtized munkája: teljesen naprakésznek kell lenni azzal kapcsolatban, hogy mi történik a világban, hogyan alakul az adott ország gazdasága, társadalomszerkezete, mik a fő témák, kik a legfontosabb közéleti személyiségek, melyek a szóba jövő országok profiljai, fő eredményei, legnagyobb gazdasági vállalkozásai. Ha az Agrárminisztériumba megyek, akkor tudni kell, hogy milyen a francia mezőgazdaság szerkezete, milyen szereplői vannak, hogyan épül föl, milyen az uralkodó mentalitás. Tolmács az legyen, aki érdeklődik a világ iránt, és folyamatosan olvas, néz, befogad. Mindig erre kell a konkrét társalgási témát ráépíteni.

Mennyire nehéz kultúrák között lavírozni a munkád során?

Szerintem a kulturális referenciarendszerünk a franciákéval nagyjából azonos. Bár egy magyar jobban ismeri a francia írókat és kulturálisan meghatározó személyiségeket, mint fordítva, de aki Franciaországból jön, azért tudja, hogy nem egy jurtába érkezik. Budapest már nem egzotikum. Egyetlen különlegességünk a nyelvünk, arra mindig rácsodálkoznak, de főleg a kíváncsiság és a csodálat hajtja őket. Ami különbözik, az főleg az érvelési stratégia és az apró normák. Egy francia hihetetlen udvariasan fogalmaz, de sokkal inkább felvállalja a véleménykülönbséget is, mint egy magyar tárgyalópartner. Nincs benne az a meggyőződés, hogy a konfliktus negatív lenne, amennyiben normális keretben zajlik. Ami még különbség, hogy egyes céges körökben nagy ritkán előfordulhat, hogy olyanokkal viccelődnek, ami a franciáknál nagyon furcsán hat, sőt esetenként szegénységi bizonyítvány. Ilyen például egy szőke nős vicc is.

Mik a fő kihívások egy tolmácsolási helyzetben?

Például az, hogy a magyarok imádnak anekdotázni. Ez sok esetben vagy szóvicc, ami lefordíthatatlan, vagy olyan kulturális hivatkozást tartalmaz, ami nem mond semmit lefordítva. Ilyenkor valahogy át kell adni azt az üzenetet, amit a másik ki szeretne fejezni. És minden tolmács retteg attól, hogy a magyarok elkezdenek magyar verseket idézgetni, vagy esetleg mesélni Mátyás királyról – ezek embert próbáló dolgok. Itt vagy francia párhuzamot kell találni, vagy magyarázni a történelmet. Mindezek fogadásokon, ebédeken fordulnak elő, nem a diplomáciai eseményeken. Ott azért kiderül, hogy a csevegés alapvető témája is más, és a szokások is. Egy francia vérig sértődik, ha elveszik a tányérját, mielőtt a többiek befejezték volna az étkezést, egy magyar ezt gyakran elvárja. A franciák a fogások között, a magyarok fogások közben szeretnek beszélgetni. Nekem egy ebéden nagyon nehéz, hogy enni is kell, de figyelni és beszélni is közben. Ez egy stresszes helyzet rengeteg prózai problémával. Feszengek, hogy ne egyem le magam beszéd közben, mi lesz, ha mosdóba kell menni, mikor hagyhatom ott őket – ilyenek. Az is iszonyú nehéz, hogy sokszor mindenki a tolmácsot figyeli. A köhintését, az evését, a külsejét mindenki nézi, ezt pedig bírni kell, és tartogat néha kihívást. A legutóbbi érdekes eset például az OMÉK-on történt, amikor a marokkói minisztert tolmácsoltam több száz jelenlévővel, kamaraelnökkel, magyar miniszterrel. Én mondjuk annyira nem izgultam, de a közönség már kezdett feszengeni, amikor a miniszter még mindig nem hagyta abba a beszédet, hogy fordíthassak. Nyolc perc után végül levegőt vett, gyorsan megszólaltam, a közönség láthatólag fellélegzett. A végén még meg is tapsoltak.

Mit tanulhatna szerinted a francia kultúrától a magyar, és ők mit tanulhatnának tőlünk?

Párizsban először sokkoló lehet az elképesztő sokszínűség, ami még az utcán is szembetűnik. Magyarként beszállni a párizsi metróba – főleg amikor én voltam diák – igazi kihívás. Emellett a franciák nagyon jók abban, hogy kulturálisan gazdagítsák egymást. Ha megnézzük, mik mennek a színházakban, mozikban, egyetemeken, nagyon nagy nyitottságot találunk. Ezt jó lenne ha nem is megtanulni, de legalább valahogy lehetőségként beengedni itthon. Ami pedig nekem magyarként előnyöm kint, az talán a személyesebb, mélyebb, hosszabb, érdekmentes emberi kapcsolatok tapasztalata. Szerintem itthon ez nagy érték még. Például az a szó, hogy „osztálytalálkozó”, lefordíthatatlan. Egyszerűen nem értik, hogy mit jelent.

Értem… de miért nem eszel a macaronból?

Igen, igaz. Szóval, amit még tanulhatnánk Franciaországtól, az a gasztronómia. És eltanulhatnánk még azt a mentalitást, hogy az apró örömök teszik az életet elviselhetővé. Az, hogy az a kenyér roppan és meleg, hogy a reggeli croissant fényesen csillog, hogy kimegyünk ebédelni, és kávézunk utána, este pedig beülünk a moziba, az egyszerűen széppé teszi az életet.

Szerinted miért olyan ikonikus még mindig a „párizsi nő”?

Annyi biztos, hogy Franciaországban az „időskor” hetven fölött kezdődik. Ha egy nő ötvenévesen azt mondja magáról, hogy öregszik, akkor nem értik, és úgy néznek rá, mintha egy másik bolygóról jött volna. Mindkét nem sokkal tovább érzi magát aktívnak. Persze jobb karban is vannak, de talán ez összefügg azzal az életörömmel, amiről beszéltünk, és azzal a szükséglettel, hogy folyamatosan kontaktusban legyenek, megosszák a gondolataikat. Illetve Párizsban kiegyensúlyozottabbnak látom a nők és a férfiak viszonyát, mint itthon.

Ez mit jelent?

Azt, hogy kevésbé sztereotípiák mentén alakulnak a kapcsolatok. Egy férfi attól még nem számít nem férfinek, hogy kedveli a művészeteket, és világos, akár rózsaszín inget húz. Nem kell mutogatnia folyton, mekkora macsó. Egy bunkó pasinak ott szinte semmi esélye. Ehhez képest nálunk mindenki azt hiszi, hogy valahogy viselkednie kell ahhoz, hogy elfogadják. Ott sokkal nyitottabbak arra, hogy az átlagostól eltérő kapcsolatokat tartsanak fenn. Az például, hogy a férfi húsz centivel alacsonyabb a nőnél, kit érdekel? A párkapcsolatok kevésbé alapulnak a dominancián. Több az egyéni szenvedély; mindenkinek alapvető igénye, hogy egyedül legyen boldog, és ezután tud párban boldogulni.

Akkor mi most elmaradottak vagyunk?

Valamelyest igen, és úgy gondolom, hogy inkább visszafejlődtünk a fiatalkoromhoz képest. Én a rendszerváltás után lettem felnőtt, amikor egy euforikus évtizedet éltünk meg: teljesen mások voltak a prioritások, nagyobb léptékben gondolkoztunk, Bokros-csomag, infláció, oktatás megváltozása, minden jött. Nem volt téma, ha a párkapcsolat nem hagyományosan működött, arra már legyintettek. Sokkal kreatívabbak, aktívabbak és pozitívabbak voltunk, a társadalom előrevivő fázisát láttuk, és ez hozta magával azt is, hogy a kapcsolatok is változhattak, nem kellett bekövesedni valami előre adottba, ami biztonságot ad. Ma a világ a negatív fázisát éli, nagyon sok a fenyegető hír, úgy tűnik, az embereknek szükségük van valamiféle rendszerre, „álbiztonságra” kapcsolati formák tekintetében is.

Te balettozol is, méghozzá nagyon komolyan. Ezt hogy kezdted el?

A balett egy új szerelem, hat éve tart. Mint sok nőnek, nekem sem volt minden egyszerű az életben, egészségileg sem. Mondhatjuk, hogy pár év pokoljárást követően – ami egy komoly műtéttel zárult le – felébredtem, és eldöntöttem, hogy ennek vége, mostantól azt csinálom, amihez kedvem van. Nem volt egyszerű fizikailag sem. Az endometriózis előtte tizenöt évemet vette el anélkül, hogy kimondták volna a nevét. Annak egy súlyosabb formáját kaptam, ami azt jelentette, hogy a végbelemet el kellett távolítani. Ez technikailag nagyon nehéz műtét. Hozzáteszem, pszichésen sokkal rosszabbul viseltem, mint fizikailag, ugyanis úgy éreztem, nem lenne elég erőm lábra állni és élni az életemet egy sztómazsákkal, amit eredetileg megoldásként ajánlottak nekem. Addig kutattam, amíg más lehetőséget nem találtam. Két évembe került, amíg akadt egy orvos, aki a megfelelő technikával és szaktudással rendelkezett ehhez Magyarországon, meg tudott úgy műteni, hogy sztómazsák nélkül élhessek, közben pedig hormonkezelést kaptam, ami szörnyű volt. Talpra akartam állni, és egyszer hazafelé villamosozva megláttam egy plakátot, ami felnőtt balettot hirdetett. Úgy gondoltam, megpróbálom, hogy újra tükörbe tudjak nézni.

Csúnyának érezted magad?

Közel tíz kisebb-nagyobb vágás volt a hasamon, az izmaim leépültek, hat kilóval kevesebbel jöttem ki a kilencnapos kórházi tartózkodásom után, három hónapig kemény diétát kellett tartanom. Ehhez nagyon tudatosnak kellett lenni, a testem meg is hálálta, de el kellett fogadnom azt a testet, amit elsőre nem éreztem sajátomnak. Nem könnyű feladat. Viszont segített, hogy a kilátások jónak tűntek, innentől kezdve rajtam múlt, hogy meddig jutok el. Nehéz volt elkezdeni mozogni, de másfél-két év után úgy éreztem, hogy kezdek közelíteni ahhoz a fizikai állapothoz, ami nekem megfelel. Beleszerettem a balettba, megtaláltam Dimát és Olgát, akik magániskolát működtetnek – mindketten az Operaház aktív tagjai –, és a balett a mindennapjaim részévé vált. Az állóképességem, a memóriám, a hangulatom is javult tőle.

Közben pedig kiderült, hogy tehetséges vagy.

Igen, ez volt a meglepetés. Azt mondanám, hogy nagyon jó adottságaim vannak. Ez a fogantatás pillanatában eldőlt. Hogy így forog a csípőm, hogy lassan ötvenéves koromig nem fájt a térdem, az azért genetika. Persze nem nyújtom magam túl, tudom, hogy nem vagyok tizenöt éves.

Nem sajnálod, hogy nem kezdted korábban?

Az egy másik élet lett volna. Nem tudom, hogy jobb lett-e volna. A balettosok pályája nagyon nehéz. Ha jól megy, az a kivételes.

Mik a terveid? Mit szeretnél még?

Azt hiszem, csak boldog szeretnék lenni, de persze néha ez a legnehezebb. A betegség elvette tőlem azt a lehetőséget, hogy gyerekem legyen. Ez manapság még megbélyegzést is eredményez, egy nő Magyarországon gyerek nélkül minimum egoista, és akik mondják, bele sem gondolnak, hogy ezzel milyen fájdalmat okoznak, hiszen még feldolgozni sem egyszerű: az ember konkrétan selejtnek érzi magát. Nekem az akkori párkapcsolatom is tönkrement. Gyanakvóbb és befelé fordulóbb lettem, úgy gondolom, hogy bizonyos kompromisszumokat már nem szeretnék megkötni például kapcsolatokban.

Hogy lendültél túl azon, hogy nem lehet gyereked?

Valószínűleg van egyfajta belső mérlegem, ami egy adott pillanatban azt mutatta, hogy mégiscsak jobb, hogy sikerült élni, de nem lett gyerekem, mint ha fordítva történt volna. Az a fajta halálközeliség, amit átéltem két éven keresztül, amíg nem tudtam, hogy lesz-e orvosom, aki megműt, nagyon sok mindent átírt. Egy idő után már nem volt téma a gyerek.

Kinek tolmácsolnál, ha bárkit választhatnál?

Hihetetlen kíváncsi vagyok Macron elnökre, és érdekel Christine Lagarde, az Európai Bank új elnök asszonya.

Üzensz-e valamit a negyvenes-ötvenes nőknek Magyarországon?

Ne higgyék el azt, hogy a négy vagy öt iksztől lejárt szavatosságúak lennének! Az önbizalom és a függetlenség hosszú távon megtérül.