2018. Március 26.

Albert Dupontel: „Budapest csodás hely, de filmesként van egy gond vele: túl gyorsan változik”

Ha Luc Besson Valerianjának megaköltségvetése nem homályosította volna el, akkor sokat hallottunk volna a Viszontlátásra odafönt című filmről mint a valaha készült egyik legnagyobb költségvetésű francia moziról. A regényt háborúellenes remekműnek tartják a rajongói, és egyáltalán nem volt könnyű menet filmre adaptálni. A rendező/forgatókönyvíró/főszereplő Albert Dupontellel Párizsban beszélgettünk.

TóCsa

Pierre Lemaitre világhírű regénye jóval több, mint egy átlagos világháborús történet. Az I. világháború valójában csak a kiindulópontját szolgáltatja a sztorinak, amely két túlélő, az egykori könyvelő, Albert, valamint egy súlyos arcsérülés miatt némává vált, és állandóan álarcokat hordó Édouard történetét meséli el, akik képtelenek visszailleszkedni a társadalomba. Mivel a haza nem fogadja be őket, összeesküdnek a haza ellen: háborús emlékművek ígéretével csalnak ki óriási pénzeket az államtól és a háborúban meggazdagodottaktól, hogy aztán az így keresett pénzekkel nyom nélkül lelépjenek. Lemaitre regényét a komplex szerkezete miatt sokan megfilmesíthetetlennek tartották, de a leginkább színészként ismert Albert Dupontel (Visszafordíthatatlan, Profi bérgyilkost keresünk – nem nem akadály) mégis belevágott a lehetetlennek tűnő munkába, ráadásul a rendezés mellett az egyik főszerepet is magára vállalta. Albert Dupontellel Párizsban beszélgettem, és amint meghallotta, hogy Magyarországról érkeztem, rögtön bele is vágott a közepébe.

Albert Dupontel főként színészként tevékenykedik, most rendezőként is részt vett a munkálatokban (Fotó: Mozinet)

Ó, Budapestről jöttél? Képzeld, majdnem nálatok forgattuk a filmet. Még helyszíneket is kerestünk Budapesten.

És mi történt?
Megváltozott a franciaországi adórendszer, és több adó-visszatérítést kaphattunk, mint korábban, így inkább a hazai terep mellett döntöttünk. Amúgy szuper helyszínek voltak nálatok, simán elkészíthető lett volna ott is a film. Egy magyar producer, Hunyadi Emese rengeteget segített nekünk, és csodálatos helyszíneket mutatott. Budapest pompás hely, és filmesként csak egy probléma van vele: túl gyorsan változik. Ott voltunk májusban, majd visszamentünk pár hónappal később, augusztusban, és már egy csomó mindent átépítettek. (nevet) Találtam egy csodás vasútállomást, ami teljesen úgy nézett ki, mint amire ehhez a korszakhoz szükségünk volt, erre pár hónappal később meg lezárták az egészet. Végül a nehézségek ellenére is úgy volt, hogy nálatok forgatjuk a filmet, de jött ez a francia törvényváltozás, és a producerem azt mondta, hogy kényelmesebb, ha otthon maradunk. Szóval elfelejthettük a budapesti helyszíneket, és újrakezdhettük a helyszínkeresést Franciaországban.

Majdnem Budapesten forgott a világháborús dráma (Fotó: Mozinet)

Mennyi időt töltött nálunk?
Összesen két-három hónapot. A magyar emberek csodásak, és még néhány szót is megtanultam magyarul.

Mit látott Pierre Lemaitre regényében, amiért meg akarta filmesíteni?
A regény egy csodálatos pamflet arról, hogy mi folyik a mai társadalomban. A film gonosztevői, Pradelle és Péricourt ugyan száz évvel ezelőtti karakterek, de akár ma is élhetnének. Simán megtalálnám a mai megfelelőjüket Franciaországban. Pierre Lemaitre egy csodás, érzékeny művész, aki egy száz évvel ezelőtti környezetben tudott beszélni a mai problémáinkról. Meglátogattam Pierre-t, elmondtam neki, hogy mit gondolok a könyvéről. Elmeséltem, hogy egy nagyon elegáns pamfletet látok benne, amivel ő maximálisan egyetértett. Tetszett a lehetőség, hogy a felszínen egy nagyszabású, szórakoztató és látványos történetet mesélhetek el háborúval és romantikával, miközben a felszín mögött ott vannak az értékes gondolatok.

De a könyv nagyon-nagyon hosszú…
Rendesen meg kellett nyirbálnom, de bármilyen hihetetlen, ez egyáltalán nem volt nehéz. Mindössze három hetembe telt megírni belőle a forgatókönyv első verzióját. Persze ehhez meg kellett hoznom néhány nagy döntést. Sok kollégádtól hallottam, hogy a könyv nagyon realista, míg az én filmem olyan, mint egy tündérmese. Igazuk is van, mert az én főszereplőm Edouard Péricourt karaktere, márpedig ő egy sötét és szomorú karakter, már-már mesebeli alak.

A könyv hihetetlenül népszerű. Nagy verseny volt a rendezők között a megfilmesítéséért?
Amikor olvastam a könyvet, azt mondtam a producernek, hogy én ezt nem akarom megcsinálni, mert túl nagy költségvetés kell hozzá. Ez nem az én terepem. Korábban 5-6 millió euróból készítettem filmeket, ennek pedig a negyedére se lett volna elég ennyi pénz. Végül a producerem beszélt pár befektetővel, megkérdezte őket, mit szólnának, ha én rendezném a filmet, és mivel nagy volt az egyetértés, végül enyém lett a munka. Persze még meg kellett győznöm Pierre-t, de szerencsére neki tetszettek az elképzeléseim. Úgy tudom, árban a miénk volt a legalacsonyabb ajánlat, szóval Pierre biztosan nem a pénz miatt döntött mellettünk.

Milyen filmes tündérmesék inspirálták a film készítésekor?
Én a nyolcvanas években váltam moziőrültté, például az olyan alkotók és művek hatására, mint a Coen testvérek korai filmjei, Terry Gilliam Brazilja vagy Paul Verhoeven Robotzsaruja. Ezek mind erős vizualitású angolszász filmek – a franciák közül Bertrand Blier hatott rám –, és én is a képek erejével szeretek mesélni. Nem tartom magam különösebben jó írónak, de egy jó kamerakompozíció szerintem felér számos erős mondattal. Egy jó rendező úgy használja a kameráját, mint egy író a tollát.

Sokan hasonlították a filmjét Jean-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete – a szerző) munkáihoz…
Eleinte tiltakoztam a hasonlat ellen, de ma már úgy gondolom, hogy rendben van. Végül is, ha az egyik legjobbhoz hasonlítják az embert, az nem olyan nagy baj, igaz? A vicces az egészben, hogy Jean-Pierre volt az egyik olyan ember, aki figyelmeztetett, hogy ne csináljam meg a filmet, mert szerinte nagy bukás lesz. Nincs a történetben love story, nem felel meg a hagyományos filmes elvárásoknak… Ez igaz is, de én egy másik filmet láttam a fejemben, mint ő. Azóta már látta a filmet, és igazat adott nekem. (nevet)

Sajátos képi világát Jeunet filmjeihez hasonlítják (Fotó: Mozinet)

A film nemcsak a háborúról szól, hanem olyan emberekről is, akik átélték, aztán soha többé nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba.
Ez sokakkal így volt, mondhatjuk történelmi ténynek. Rengetegen voltak, akik hazajöttek a háborúból, és nem kaptak munkát. Albert karaktere is könyvelő volt a háború előtt, de egyetlen bank sem akarta őt foglalkoztatni a háború befejezése után. A veteránokat sokszor kiközösítette a társadalom.

Mondhatjuk, hogy a „Viszontlátásra odafönt” egy háborúellenes film?
Ez elsősorban egy szórakoztató film, aminek van egy háborúellenes, antikapitalista, mélyen emberi üzenete. Rendezőként az én fő feladatom, hogy szórakoztassak. Ha valaki fizet a filmemért, nem akarom őt unalmas, szájbarágós üzenetekkel traktálni, de törekszem arra, hogy a szórakoztatás lehetőleg ne maradjon üres. Az üzenetekkel teli van a tévé meg az újságok. Az én filmem nagy érzelmekkel, hangokkal, látványos képekkel hat a nézőre, de ennek az alapját egy olyan történet képezi, amiről bátran állítom, hogy háborúellenes. Chaplin csinálta ezt parádésan. Nagyon komoly dolgokról mesélt, közben mégis lenyűgözően szórakoztatott.

A filmbéli karaktere is kicsit Chaplin-szerű…
Igen, ezek direkt utalások. Valamikor az öltözékében kicsit Chaplin Nagyvárosi fényekjére, máskor meg Buster Keatonre emlékeztet.

Igaz, hogy eredetileg nem ön játszotta volna a főszerepet?
Egyáltalán nem magamban gondolkodtam főszereplőként, de a színész, akire osztottam a szerepet (Bouli Lanners – a szerk.), két hónappal a forgatás előtt felmondott, szóval én afféle vészmegoldás voltam. Elképesztően fárasztó volt játszani a kamerák előtt, és kézben tartani egy ekkora forgatást. Egyetlen előnye volt a dolognak: így kicsit közelebb kerültem a színészeimhez, mivel én is egy voltam közülük.

Dupontel beugróként vállalta a film főszerepét (Fotó: Mozinet)

Nem furcsa az, hogy az egyik pillanatban a főnökük, a másikban pedig a színészpartnerük?
Nem főnökösködöm a színészek fölött. Több hónapon át próbáltunk, szóval mire kikötöttünk a kamerák előtt, már mindenki pontosan tudta, mi lesz a dolga. Storyboardon minden képet előre megtervezek, hogy ne a forgatás közben kelljen mindent kitalálni. Az a fajta rendező vagyok, aki nem dirigál, hanem mindent előre megbeszélek, és azt mondom, hogy ha bárkinek kérdése van, az bátran forduljon hozzám.

Nehéz volt összevágni egy ilyen komplex történetű filmet?
Tizenöt hónapot töltöttem a vágószobában. Amikor már úgy éreztük, teljesen elvesztünk benne, csináltunk pár eseményt, ún. masterclassokat, hogy közönség is láthassa a filmet. Trükkök, végső hangkeverés, fényelés nélkül mutattuk meg az embereknek a nyers filmet azzal a felkiáltással, hogy beszélgessünk a vágásáról, és rengeteg hasznos visszajelzést és kérdést kaptunk ezután. Ennek hatására vágtam vissza a filmet 125 percesről 117 percessé. Elképesztően sokat tanultam közben azáltal, hogy figyeltünk az emberek reakcióira. Rögtön láttuk, hol hibáztunk, és mit csináltunk jól. Korábban sötétben tapogatóztunk, de hirtelen a nézői visszajelzések hatására minden világossá vált.

Utóforgatásra nem volt szükség?
Óvatosak voltunk, és a producerem lefoglalt egy hetet utóforgatásokra. Már majdnem úgy volt, hogy csináljuk, ám végül nem volt rá szükség.