A fenti név ugyanis nem mást takar, mint Lucy Liut, akit olyan alkotásokból ismerhetnek a mozi- és sorozatrajongók, mint az Ally McBeal, a Sherlock és Watson, a Charlie angyalai vagy épp Quentin Tarantino Kill Billje.
Azon gyorsan lendüljünk is túl, hogy a kínai származású amerikai színésznő már túl van az 51. születésnapján, az életművénél azonban érdemes megállni egy kicsit, akadnak ugyanis olyan oldalai, amelyeket kevésbé ismer a közönség, részben azért, mert elsősorban a filmszerepeire koncentrálnak, részben azonban azért, mert maga sem reklámozta sokáig, hogy amikor épp nem forgat, mivel szeret foglalkozni.
Ötéves koráig angolul sem beszélt
Ahhoz, hogy egy picit jobban megismerjük a színésznő személyiségének rejtettebb rétegeit, érdemes kissé visszatekinteni az időben.
Bár Lucy Alexis Liu amerikai állampolgár, mivel 1968. szeptember 2-án New Yorkban született, kínai bevándorló szülei – édesanyja, Cecilia biokémikusként dolgozott, édesapja, Tom pedig építőmérnökként kereste a kenyerét – szigorú nevelésben részesítették, otthon pedig szinte kizárólag a mandarin kínai nyelven beszéltek, a kis Lucy ezért ötéves koráig nem is beszélt angolul. Érettségije után a New York-i Egyetemre iratkozott be, de nem érezte ott jól magát, ezért egy év után átment a Michigani Egyetemre, ahol aztán ázsiai kultúrából szerezte a diplomáját, de akkor már belekóstolt a színészetbe, sőt táncolni is tanult, és a szépművészetek is elkezdték érdekelni. Ekkor kapta első főszerepét az Alice Csodaországban színpadi változatában, ahová eredetileg csak egy mellékszerep meghallgatására ment el.
Az egyetem után Los Angelesbe költözött, ahol különféle munkákból tartotta el magát, többek között pincérként is dolgozott – ennek köszönhette első tévés szerepét a Beverly Hills 90210 egyik 1990-es epizódjában. Pár további epizódszerep – Vészhelyzet, X-Akták, NYPD Blue – után a Jerry Maguire című Tom Cruise-filmben mutatkozhatott be a filmvásznon, a nagy áttörésre azonban 1997-ig kellett várnia, amikor visszatérő szerepet kapott az Ally McBeal című sorozatban. Innen pedig már egyenes út vezetett az olyan kasszasikerekhez, mint a már említett Charlie angyalai vagy a Kill Bill.
Elhivatottságára jellemző, hogy a szerepeire nagyon lelkiismeretesen készül fel: 1997-ben, amikor egy City of Industry című filmben egy sztriptíztáncost kellett alakítania, egy hónapig egy Los Angeles-i sztripklubban vetkőzött a színpadon, hogy kiismerje a szakma trükkjeit, és jobban bele tudja élni magát a szerepébe.
Verekszik, zenél, és bármikor lemegy spárgába
Színészként gyakran kellett a vásznon akcióhősöket alakítania, olyannyira, hogy az 1999-es Visszavágó című Mel Gibson-filmben nyújtott alakításáért megválasztották a világ legszexibb bérgyilkosának is. Több szerepben is bemutathatta, hogy mire képes, azt azonban kevesen tudják róla, hogy képzett a Kali-Eskrima-Silat nevű harcművészeti ágban, ami késekkel és botokkal művelt harcmodort jelent. Az alábbi videón ugyan nem pont ez a típusú verekedés látható, de mutatja, hogy Liu milyen otthonosan mozog ebben a világban is.
„A harcművészetek a művészetek közé tartoznak, rendkívüli fegyelmet és odaadást igényelnek – mondta egy korábbi interjúja során. – Nagyon csodálom azokat az embereket, akik erre teszik fel az életüket, mert nem valami könnyű életmódról van szó.”
Liu részben ennek, részben a már említett tánctudásának köszönheti, hogy még ma, az ötvenedik születésnapja környékén is rendkívül hajlékony, amit készséggel be is mutatott pár éve, a The Late Show With James Corden vendégeként. Érdemes megnézni az alábbi videót – különösen, hogy a zenei aláfestésről a Brooklyn 99-ból ismert csodálatos Terry Crews gondoskodik –, ritka szürreális képsorokról van szó.
Sajnos arról nem lehet az interneten elérhető felvételt találni, hogy Lucy Liu tangóharmonikán játszik, pedig a sokoldalú művész erre is képes. Tavaly a Late Show vendégeként Stephen Colbertnek árulta el, hogy minek köszönheti ismeretségét ezzel a különös hangszerrel.
„Azért kezdtem el tangóharmonikázni, mert kicsi a mellem – mondta a színésznő, de persze ezt csak viccnek szánta. – Megtisztelő, amikor valaki zenésznek nevez, de azt hiszem, ez kicsit túlzás. Nem vagyok zenész, egyszerűen amikor az apukánknak dolgoznia kellett hétvégenként gyerekkorunkban, egy hangszerboltnál tett le minket, hogy valamivel el tudjuk foglalni magunkat. A bátyám a gitárt választotta, én meg a tangóharmonikát, és egy pár dolgot el is tudok játszani rajta.”
Saját nevén fest, de senki sem tudott róla
Ahogy említettük, Liu már korábban is érdeklődött a művészetek iránt, olyannyira, hogy 1993-ban rendezett is egy önálló kiállítást a New York-i Cast Iron Galleryben, ahol különböző multimédia-installációkat mutatott be a közönségnek (ugyanabban az évben pedig elnyert egy kínai művészeti ösztöndíjat is, a fotózással pedig még korábban, már a nyolcvanas években elkezdett foglalkoni. Egyik első képsorozatát egy tüntetésen csinálta, ahol a nők önrendelkezési jogáért demonstráltak.
Lucy Liu New York-i stúdiójában (Fotó: lucyliu.net)
A színészeten túli művészetekkel való flörtölés pedig nem csak átmeneti fellángolás volt, Liu ugyanis a mai napig aktívan alkot, sőt 2004 és 2006 között a New York Studio School hallgatójaként rajzolni és festeni tanult, és megismerkedett a szobrászat alapjaival is.
Festményeivel tehát már egy ideje lehetett találkozni különféle galériákban, arra azonban, hogy napjaink egyik legsikeresebb színészének műveiről van szó, legfeljebb a nagyon „vájt szemű” rajongók jöhettek volna rá, ugyanis nem a saját nevét írta a képeire, pontosabban nem ezt a saját nevét: mivel szerette volna elkerülni, hogy egyből vele azonosítsák a képeket, a kínai nevével, Yu Lingként szignózott. 2011-ben aztán szakított ezzel a hagyománnyal, azóta a Lucy Liu név szerepel a művein, de valahogy még így sem terjedt el széles körben, hogy mivel foglalkozik a filmezés mellett.
Ismert nevét kínai nevére cserélte, hogy ne a sztárperszónája alapján ítéljék meg (Fotó: lucyliu.net)
„Kínában megvan ennek a filozófiája, amikor elveszik a tárgyak nevét – magyarázta Lucy Liu tavaly, a Late Show vendégeként a házigazda Stephen Colbertnek. – Elveszed a nevet, és ezzel megszünteted a jelentését és a többletjelentését is, így nem lesznek prekoncepcióid, előítéleteid azzal kapcsolatban, amit látni fogsz. Szerettem volna, ha a műveim közönsége tisztán a művekkel foglalkozna, nem pedig azzal, hogy az én alkotásomat nézi.”
Az utcáról szedte a szemetet a műveihez
A színésznő korábban elárulta, hogy azért választotta végül a festészetet, mert az ecsettel és a festővászonnal sokkal jobban ki tudta magát fejezni, mint a fotózással.
Művészeti tanulmányai során a szobrászattal is megismerkedett (Fotó: lucyliu.net)
„Mindenki más-más formátumot választ, hogy kifejezze, amit gondol, vagy megmutassa a közönségének, amit lát – tette hozzá. – Nekem viszont el kellett engednem a közönséget, és arra kezdtem koncentrálnom, hogy mi az, amit én szeretnék látni. Bevándorló családba születtem első generációs amerikaiként, ezért számomra a valahová tartozás érzése sosem volt teljesen stabil – először a nyelvi korlátok, aztán a megjelenésem miatt. Úgy érzem, a művészet segít pszichológiai kontextusba helyezni a személyiségedet, főleg a gyerekkori személyiségedet, és olyan dolgokra világít rá, amelyeket eddig nem tudtál megérteni.”
Fiatalabb korában egyébként Liu különleges installációkat is készített: egy olasz nyomdából megvásárolt pár olyan könyvet, amelyeknek a kötése készen volt, a lapokra azonban nem került szöveg. A belsejüket ezután kivájta, és különféle eldobott használati tárgyakat helyezett beléjük, amelyeket az utcán talált – ebből született a Lost & Found címet viselő sorozat.
„Mindig sajnáltam az eldobott tárgyakat, egy picit mindig megszakadt a szívem tőlük – idézi a művészt az Artsy.com. – Ezért elkezdtem összeszedni a cukorkás meg az üdítős dobozokat és hasonlókat, és ezeket raktam bele a könyvekbe, amiket bárki kinyithat, felfedezve ezeket a tárgyakat. Számomra ezek a holmik élő, lélegző dolgok, és nagyon jól érzik magukat ilyen biztonságos körülmények között.”
Milliókért viszik a képeit, de ő ebből nem sokat keres
Festőművészként 2006 óta lehet látni Liu képeit különböző, jellemzően amerikai kiállításokon, de alkotásai jártak már kanadai, brit, német és finn galériákban is, idén pedig megrendezte első igazán nagyszabású tárlatát is. Az Unhomed Belongings című interaktív tárlat remekül sikerült, a műkritikusok java rajongott a festményekért és rajzokért – a kifejezetten ázsiai-amerikai kultúrára szakosodott Nextshark azt írja Daniel Chenre, a Liu műveit értékesítő műkereskedőre hivatkozva, hogy a színésznő egy-egy alkotását tízezer (szűk hárommillió forint) és ötvenezer dollár (közel 15 millió forint) közötti összegekért vásárolják meg.
A műveiből befolyó összegeket rendszerint jótékony célra ajánlja fel (Fotó: lucyliu.net)
A színésznő azonban ezeket a pénzeket rendre jótékonysági szervezeteknek adományozza, elsősorban az UNICEF-nek, amelynek egyébként nagykövetként is igyekezett már minél több bevételt szerezni.
Leszbikus képeket fest… na és?
A képek között akadnak rajzok, tanulmányok, a legizgalmasabbak azonban a festmények, különösen azok, amelyek valamilyen erotikus jelenetet ábrázolnak. A legutóbbi kiállítási darabok között ugyanis jó néhány ilyen akad, és nem is akármilyen erotikáról, hanem művészi leszbikus jelenetekről van szó.
Lucy Liu nemcsak fest, de kollázsokat is készít, korábban pedig fotózással is foglalkozott (Fotó: lucyliu.net)
Lucy Liuval kapcsolatban ugyanis már több ízben felmerült, hogy a saját neméhez vonzódik-e, lévén, hogy nem igazán veri nagydobra a magánéletét, Hollywood háza táján pedig nem kell sok, hogy ezt egyből azzal tegyék egyenlővé, hogy valaki meleg. Mindezt annak ellenére, vagy éppen azért, mert a színésznőnek van egy négyéves kisfia, aki béranyától született, az apa személye pedig a széles nyilvánosság számára ismeretlen.
A színésznő emellett a tévében vagy a filmvásznon is alakított már nőkhöz vonzódó karaktereket, például az Ally McBealben is volt egy csókjelenete a főszereplő Calista Flockharttal, aminek következtében nagyjából a mai napig feszegetik nála a kérdést a riporterek. Különösen, mert az is kiderült már róla, hogy a kollégiumi szobájának a falán meztelen nőket ábrázoló képeket tartott. Ő azonban határozott választ szokott adni az erre vonatkozó kérdésekre.
„A barátaim bejöttek a szobámba, és alaposan meglepődtek – mesélte az azóta megszűnt, csak nyomtatásban megjelent Jane’s magazinnak. – Én meg megkérdeztem tőlük, hogy csak mert meztelen nők vannak a falon, már egyből leszbikus vagyok? Úgy érzem, az emberek néha nem egészen értik, miről beszélnek, amikor azt mondják, XY hetero volt, aztán meleg lett, aztán megint heteróvá vált. Mint ahogy az is érdekes kérdés, hogy vajon hányszor kell egy nőt megcsókolnom, hogy leszbikusnak tekintsenek. Mindenki fel akar címkézni mindenkit, szerintem viszont ha beleszeretsz valakibe, nem azzal foglalkozol, hogy milyen nemű, vagy hogy milyen egyáltalán. Azt hiszem, ha előállnék azzal, hogy beleszerettem egy nőbe, mindenki hatalmas feneket kerítene az ügynek, ha viszont egy férfiba szeretnék bele, azzal senki sem foglalkozna.”
Sajnos egyelőre nem tudni, mikor láthatjuk Magyarországon is Lucy Liu festményeit, aki azonban esetleg épp Szingapúrban tartózkodna, jól teszi, ha ellátogat a National Museum of Singapore-ba, ahol jelenleg a már említett Unhomed Belongings című tárlatát lehet megtekinteni.