Láthatatlan evészavar: „Úgy eszem édességet, hogy csak megrágom, aztán kiköpöm”

Emílián nem látszik, hogy bármi gondja lenne az evéssel. Telt idomai vannak, de nem kövér, csak olyan van-mit-fogni-rajta kategória, egy csinos, szép arcú harmincas nő. Ha együtt eszel vele, még akkor sem tűnik fel, hogy evészavara van. Elmondása szerint már gyerekkorától kezdve küzd a kilókkal, az evészavar kialakulásában pedig nagyrészt az anyját hibáztatja.

„Már hatéves koromban is husi gyerek voltam, nem a szétfolyós kövér, hanem inkább olyan masszív, tömör gyerek, akit nem fúj el az első szél. A világon semmi bajom nem volt magammal, az oviban sem csúfoltak, pedig egy fejjel magasabb és nehezebb voltam a kortársaimnál.

Sajnos anyám másképp gondolta. Valószínűleg abban reménykedett, amikor egy szem lányaként megszülettem, hogy majd nekem nem lesznek súlyproblémáim, és világszép nádszál kislány leszek, mint a többi gyerek. Erre lett egy olyan lánya, aki pont ugyanolyan, mint ő, azaz telt idomú.”

Emília szerint hatéves koráig nem volt az anyjának problémája azzal, hogyan néz ki a lánya, most már azt gondolja, azért, mert várta, hogy majd kinövi a gyerek a babahájat. Amikor ez nem következett be, és egyértelművé vált számára, hogy a lány is a családi géneket örökölte, már ami a testalkatát illeti, beindult a fogyókúrázós, kritizálós énje, és szigorú diétára fogta Emíliát.

„Gondolj bele, milyen az, amikor arról szól az életed már alsó tagozatban, hogy anyád előírja, mit ehetsz és mit nem ehetsz, mindezt nem az egészséged, hanem a súlycsökkentés érdekében. Mert nyilván a többi gyereknek is korlátozták az ételeket, nem ehettek reggel csokitortát és nem volt vacsorára csipsz, de míg a normális családokban ezek az étellel kapcsolatos szabályok a gyerek egészsége miatt születtek, addig nálunk az én fogyásom volt a cél.

Emília nem látja a valóságot a tükörben (Képünk illusztráció. Forrás: Getty Images)

Anyám kitiltott minden cukrot az étrendemből, még egy szülinapi zsúron sem ehettem tortát (a saját szülinapomon sem), nem kerülhetett a tányéromra kenyér, a legtöbbször párizsit ettem magában paprikával vacsorára. Kicsi gyerekként. Szörnyű volt az egész élmény. De a legrosszabb az volt benne, hogy nem értettem, mi történik, miért csinálja ezt az anyám.

Egy kisgyerek ezzel nem tud mit kezdeni, csak azt fogtam fel, hogy anyám nem szeret így, ahogy vagyok, és nem tudok megfelelni az elvárásainak.”

A gyerekkorát végigkísérő kritikáknak és fogyókúráknak nem vékony test, hanem egy megkínzott lélek lett az eredménye. Az evészavar szinte természetessé vált Emília számára, sokáig nem is definiálta magában problémaként, hiszen már egészen fiatal kora óta ebben élt.

„Nekem az a normális, hogy nem eszem édességet. Vagyis eszem, de nem nyelem le. Tehát úgy eszem édességet, hogy csak megrágom, aztán kiköpöm. Mert vágyom a csokira és a sütire, kifejezetten édesszájú vagyok anyám minden igyekezete ellenére, de belém kódolták gyerekkoromban, hogy az édesség az valami tiltott dolog, bűn, aminek ellen kell állni mindenképp. Ellenállok, kiköpöm, mégis lelkifurdalásom van utána. Átestem az evészavar több fázisán, volt időszak, amikor hánytattam magam, vagy épp éheztem, előfordult az is, hogy sikerült lefogynom, de sosem éreztem tőle jobban magam a bőrömben. A tükörben mindig a kövér kislányt látom, akit szapul az anyja a teste miatt.

Sokáig nem vettem észre, milyen nagy kavar van a fejemben, egy barátnőm kezdett el zaklatni azzal, hogy ez nem normális, ahogy a kajához állok, és addig mondta a magáét, hogy végül eljutott hozzám, a lelkemig a mondanivalója. Azóta már két éve járok terápiára, nem vagyok egy gyorsvonat, úgyhogy messze még a vége, de ennyi idő után néha már sikerül úgy a tükörbe nézni, hogy magamat látom, nem pedig azt a torz testet, amit anyám vetített rám. Nagy a baj, de nem lehetetlen a felépülés, hajlandó vagyok megdolgozni a saját egészségemért.”

Olvass még többet az evészavarról:

• Az orthorexiás a környezete számára jelent igazán szenvedést
• Olyan szép arcod van, kár, hogy a tested kövér!