A pestisjárványok alatt az emberek vagy rettegve várták a halált, vagy pedig különféle fantasztikus, ám teljesen használhatatlan csodaszerekkel próbálták felvenni a harcot a pusztító ragállyal. Erről a témáról többek közt Daniel Defoe, a Robinson Crusoe szerzője írt részletesebben a Londoni pestis című regényében, amely az 1665-66-os nagy londoni pestisjárvány krónikája. Bár Defoe az események idején még csak 5-6 éves volt, azért elfogadhatjuk hiteles forrásnak (aki pedig még hitelesebb, de kevésbé irodalmias stílusban megírt forrásra vágyik, annak ajánljuk Samuel Pepys naplóját, ő ugyanis már a harmincas éveiben járt, amikor kitört a dögvész).
„…a kapufélfákat és az utcasarkokat minden képzeletet felülmúló mennyiségben lepték el a kuruzsló, kontárkodó, tudatlan fickók orvosi plakátjai meg hirdetései, amelyek általában ilyenféle nagyhangú szólamokkal csábítgatták gyógyszerek megvásárlására a népet: „Csalhatatlan hatású, pestis elleni védőpirula”, „Ragály elleni tökéletes védőszer”, „Fertőzött levegő elleni felülmúlhatatlan erősítőszer”, „Járvány esetére szóló pontos kezelési utasítás”, „Pestis elleni labdacs”, „Most felfedezett, páratlan hatású ital dögvész ellen”, „Általános gyógyír pestis ellen”, „Az egyetlen hamisítatlan pestisvíz”, „Fejedelmi gyógyszer mindenfajta fertőzés ellen” és még számtalan hasonló; lehetetlen valamennyit felsorolni, de ha lehetséges volna, egész könyvre telne belőlük.
Mások olyan hirdetéseket tettek ki, amelyek a népet járvány esetére szóló útmutatás és tanács végett a lakásukba csábították. Ezek a hirdetések is megtévesztően hangzatosak voltak, mint például:
- Hollandiából nemrégiben érkezett kiváló németalföldi orvos, aki a tavalyi nagy pestisjárvány idején mindvégig Amszterdamban tartózkodott, és ott számtalan, már heveny pestisben szenvedő embert gyógyított meg.
- Nápolyból épp most érkezett olasz nemesasszony, aki, hála nagy tapasztalatainak, felülmúlhatatlan gyógyhatású, fertőzés elleni titkos balzsamot fedezett fel, és ezzel csodálatos eredményeket ért el a legutóbbi pestis idején, amikor naponta húszezren haltak meg.
- Ősnemesi hölgy, ki a városunkban dúló legutóbbi, 1663. esztendei pestis idején nagy sikerrel gyógyított, kizárólag a női nem részére tanácsokkal szolgál. Rendel stb.
- Tapasztalt orvos, aki hosszú esztendőkön át tanulmányozta mindenféle mérgezés és fertőzés ellenszereit, és négy évtizedes gyakorlat alapján olyan tudományra tett szert, amelynek révén – Isten segedelmével – útmutatást tud nyújtani bármiféle ragályos betegséggel való fertőzés elhárítására. Szegényeknek ingyen ad tanácsot.
Hát, így ment ez négy évszázaddal ezelőtt. Viszont joggal gondolhatnánk, hogy pestis elleni labdaccsal, csodabalzsammal, pestisvízzel és egyebekkel – legalábbis a világ szerencsésebbik felén – az elmúlt minimum 100-120 évben már nemigen kísérletezett senki; ám ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk! Különös módon ugyanis éppen 2018-ban, csak egy röpke pillanattal a koronavírus-járvány kitörése előtt jutott eszébe egy amerikai művészettörténésznek, hogy áramvonalasított pestisvizet készítsen.
Egy szakácskönyv 1747-ből (forrás: Wikipedia)
Persze nem csak úgy passzióból. Nicole LaBouff a Minneapolisi Művészeti Intézet textilrészlegének a kurátora, emellett pedig a múzeum korhű – azaz 18. századi – módon berendezett szobáiért is ő felel. Hogy a múzeumlátogatók a pazar bútorok puszta látványánál valamivel érzékibb (mármint nem úgy értve, hogy erotikusabb, hanem több érzékre ható) élményben részesüljenek, összeállt a régi receptekre specializálódott Emily Beckkel, és közösen feltúrtak egy sereg özönvíz előtti, javarészt kézzel írt szakácskönyvet, valami ütős és autentikus welcome-koktél után kutatva. Illetve nem is annyira receptkönyvek voltak ezek, hanem inkább hasznos házipraktika-gyűjtemények, amelyekből nem csak az derült ki, hogy hogyan készül a jó sült csirke és a finom savanyúság, hanem az is, hogy hogyan kell meleg borogatást csinálni – vagy éppen hatékony pestisvizet, hisz sosem lehet tudni, mikor lesz rá megint szükség. Utóbbiak egyébként többnyire afféle alkoholos tinktúrák vagy gyógynövénypárlatok voltak, amelyek ugyan a pestistől egyáltalán nem védtek, de legalább be lehetett tőlük rúgni (valószínűleg).
Hamar kiderült azonban, hogy egy klasszikus, 17-18. századi pestiskoktélt nem annyira egyszerű reprodukálni a 21. században. Több okból sem:
- Számos, máskülönben ígéretes receptben szerepeltek olyan összetevők, amelyek ma már nehezen beszerezhetők, esetleg nem kifejezetten alkalmasak emberi fogyasztásra, vagy netán egyenesen mérgezőek.
- Maguk a szövegek sem voltak mindig tökéletesen érthetőek vagy egyértelműek, de hát 300-400 év távlatából ez nem is csoda.
- Az Egyesült Államokban pedig – ellentétben a kora újkori Angliával – sajnos illegális égetett szeszt készíteni otthon.
Szóval LaBouff és Beck bevontak a vállalkozásba még egy minneapolisi szeszfőzdét is, és néhány hónapnyi kísérletezés után végre megszületett a modern és korszerű, ugyanakkor a több száz éves hagyományokat is maximálisan tiszteletben tartó, egyszerűen csak Pestis Partynak elnevezett pestisvízkoktél, amelyet az alkotók 2019 márciusában mutattak az érdeklődő – és akkor még meglehetősen szűk körű – közönségnek.
Azóta alig egy év telt el: Minneapolisi Művészeti Intézet ideiglenesen bezárta kapuit, a helyi szeszfőzde pedig átállt a kézfertőtlenítők gyártására. Bár erős túlzás lenne párhuzamot vonni a régi pestisjárványok és a jelenlegi helyzet között, az biztos, hogy az eredetileg amolyan jópofa kuriózumnak szánt pestisvíz-koktél némileg mára némileg más megvilágításba került. Úgyhogy mi is leközöljük a receptet, hisz mikor lenne aktuális, ha nem most.
PESTIS PARTY
Összetevők:
30 ml zöld Chartreuse (ez tulajdonképpen maga a pestisvíz)
15 ml Becherovka (ez pedig a minden külső és belső bajra hatásos aqua mirabilis, azaz a csodavíz)
15 ml ananászlé
8 ml citromlé
8 ml méz-zsálya (vagy zsályaméz?) szirup: ez elvileg úgy készül, hogy egy csésze (azaz kb. 2,5 dl) mézet, egy csésze vizet összekeverünk egy evőkanál durvára vágott zsályával egy serpenyőben, közepes hőmérsékleten főzzük, és kevergetjük, amíg fel nem forr, aztán némiképp csökkentjük a hőmérsékletet, és úgy főzzük még öt percig, majd megvárjuk, míg kihűl.
Ezután az egészet összekeverjük, adunk hozzá jeget, felrázzuk, és voilà (hát, vagy valami ilyesmi. A biztonság kedvéért inkább mindenki tanulmányozza az eredeti szöveget, illetve a többi, nemkülönben csodásnak tűnő történelmi koktélt).
Járványok régen:
(via)
kiemelt kép: Bill O’Leary/The Washington Post via Getty Images
