Nem ijesztgetni akarunk, de 40 év múlva te is maláriában haldokolsz majd

Kommentekből cikket írni nem elegáns – ahogy, diplomatikusan fogalmazva, a kommentek kilenctizede sem az –, de egy-egy kommenttel az emberi sötétséget illusztrálni néha hasznos. Ez most egy ilyen helyzet.

Történt ugyanis, hogy egy egyébként teljesen ártalmatlan, Tunéziáról szóló cikkemben pár mondat erejéig kitértem arra, hogy a közelgő klímakatasztrófa tüneteit bizony a napsütéséről híres észak-afrikai ország is megérzi, számolni kell tehát azzal, hogy lesznek esős napok, én például három napból kettőt esernyő alatt töltöttem. Függetlenül attól, hogy a cikk maradék 93 százaléka teljesen másról szólt, az első kommentelő rögtön megtalált azzal, hogy

Most azon túl, hogy ha el lehetne adni cikket klímakatasztrófával, egy kicsit másképp néznének ki a magyar médiafogyasztási és -gyártási szokások, a válasz a cinikus kérdésfelvetésre:

Még úgy is, hogy azok, akiknek érdekükben áll az egészet a szőnyeg alá söpörni (tehát azok, akiknek van pénzük és hatalmuk befolyásolni a közvélekedést), mindent megtesznek, hogy az egészet bagatell, divatos, greenpeace-esek, kis zöld pártok és egyéb hippik gerjesztette hisztinek állítsák be ahelyett, hogy tennének valamit.

Az idei év még így is fordulópont, nem csak azért, mert most van az utolsó utáni pillanat, amikor összefoghatunk, hogy ha megállítani és visszafordítani a folyamatot nem is tudjuk, legalább enyhítsük a károkat, és mentsük, ami menthető. Ráadásul most gyűlt össze annyi egymástól függetlenül nagyon hasonló következtetésekre jutó, tudományosan megalapozott cikk, tanulmány és dokumentumfilm, hogy egészen pontosan lefesthessük, mivel telnek majd a következő évtizedeink, évszázadaink. Veselkedjünk is neki. Íme az civilizáció pusztulása, időrendben.

2025: ráébredünk, hogy késő

Megszoktuk az olyasféle híreket, hogy évtizedek óta nem mértek ilyen magas hőmérsékletet, amelyek persze ijesztő, de önmagukban nehezen értelmezhető adatokról szólnak. Van azonban pár szám, amely sokkal dermesztőbb, és amely mellett már most sem mehetünk el szó nélkül. A szén-dioxidról van szó, amelynek aránya nem évtizedekkel ezelőtt, hanem 12 millió éve volt olyan magas, mint most. James Anderson, a Harvard Egyetem atmoszférakutató professzora szerint hamarosan elérhetjük a 33 millió évvel ezelőtti, azaz az Eocén-kori állapotokat, amikor is:

• nem volt jég sem az Északi-, sem a Déli-sarkon;
• az óceánok mindenütt tíz fokkal melegebbek voltak, mint ma;
• az egész Földön mindenütt ugyanaz a klíma uralkodott.

Hogy ez nem légből kapott, arról sokat elmond, hogy a sarkkörök állandó jegének 75-80 százaléka már most eltűnt, arra pedig már most nincs esély, hogy 2022-re bármi is maradjon belőle, azaz ekkortól egyáltalán nem lesz sarkvidéki jég az ottani nyári évszakban. Az ezt követő években, ha az időjárás-változás nem is, a teljesen átalakuló tengerpartok mindenkit ráébresztenek arra, hogy a klímakatasztrófa nemcsak valóságos, hanem éppen most és velünk is történik.

Ez nagyjából öt év múlva lesz. Akkor, amikorra be kellene fejeződnie a radikális, az összes kormány és nagyvállalat összefogásával levezényelt, leginkább egy világháborús gazdasági újratervezésre hasonlító reformsorozatnak, amivel még pont elcsíphetjük a széndioxid-kibocsátást. Amit – meglepetés – most nem kezdünk el. Talán majd akkor, amikor késő lesz.

2040: ráébredünk, hogy nem tettünk semmit, és most már mindegy

Maradjunk még egy kicsi James Andersonnál, aki nemcsak elismert klímakutató, hanem társadalmi aktivista is. Ő azon kevesek egyike, aki nem a kormányokat és a vállalatokat, hanem a tudományos elitet ostorozza. Anderson már a nyolcvanas években is azzal jött, hogy a tudósok nem engedhetik meg maguknak többé azt a luxust, hogy kívülállók maradnak. Nem elég kutatni, leírni a jelenségeket és megtalálni köztük az összefüggést, majd, mint aki jól végezte dolgát, gratulálni egymásnak a publikációkhoz. Mostantól minden tudósnak, akinek egy kicsit is köze van az éghajlatváltozás témaköréhez – fizikusok, vegyészek, biológusok, meteorológusok –, ugyanolyan aktívan és ugyanolyan felelősséggel kell hozzáállniuk az ügyhöz, amilyen aktívan és felelősen igyekszik az orvostudomány meggyógyítani a súlyos betegségeket.

A morális felelősség szép dolog – gratuláltak is neki a kezdeményezésért, még díjat is kapott –, azt azonban sajnos nem kell illusztrálnunk, hogy áll a világ ez ügyben. Az viszont tény, hogy beszálltak a buliba a szociológusok, a pszichológusok és a filozófusok is, akik, ha lehet, még a klímakutatóknál is lehangolóbb elméletekkel jönnek. Egyre többször hallani – és olvasni, például ebben a cikkben –, hogy az igazi baj az, hogy

Evolúciós és praktikus jellegzetesség ez: a lényeg, hogy a többség – tehát, akik eldönthetnék fajunk sorsát – egyszerűen nem tesz semmit, amíg nem érzi, hogy a tetteinek azonnali és közvetlen következménye lesz, azaz hiába jönnek nekik (na jó, ez elvtelen volt: nekünk) azzal, hogy át kellene állni a szemét-, csomagolóanyag- és károsanyagkibocsátás-mentes életmódra, hogy tíz év múlva ne legyen olyan rossz, mint amilyen rossz lehetne, ez édeskevés. Erről pedig nemcsak az azonnali jutalmazást hajszoló életmódunk tehet, hanem egy ennél sokkal ősibb ösztön.

Éppen ezért, ha realisták vagyunk, 2040-re jósoljuk, hogy az emberiség tényleg elkezd tenni valamit. Pánikban, kapkodva és rég elkésve, de azért tesz valamit. Az ENSZ tavaly őszi jelentése (nagyjából ekkor kezdtük klímakatasztrófának hívni a jóval ártalmatlanabbul hangzó éghajlatváltozást) ugyanis leírja: 2030-ra már összeomlófélben lesz, amit most civilizációnak hívunk, de 2040-re válik végképp tarthatatlanná a helyzet. A part menti városok víz alá kerülnek, a kontinensek belsején pedig világszerte sosem látott szárazság pusztít majd. Kipusztulnak a korallzátonyok, azaz teljesen felborul az óceánok ökoszisztémája, és olyan tömeges népvándorlás indul be, amelyhez képest az elmúlt négy év menekültválsága osztálykirándulásnak tűnik majd. Csak egy apróság illusztrációképpen:

Ez a jelentés egyébként negyven ország és 91 tudós munkája.

2050 után: a Mad Max-korszak

A legtöbb cikk leragad ott, hogy az olvadó sarkvidéki jég megemeli a tengerszintet, ami önmagában elég dermesztő, de az igazi katasztrófát nem ez okozza majd. Az Északi-sark befagyott földje – ez a mostanában egyre többet kutatott és emlegetett permafroszt – 1,8 ezer milliárd tonna szenet tartalmaz. Ha kiolvad, szinte egy csapásra kerül a légkörbe, méghozzá metán formájában, ami a szén-dioxidnál 34-szer intenzívebb üvegházhatás-serkentő. Sokat elmond, hogy ezzel még pár éve sem foglalkoztak, annyira hihetetlennek tűnt, hogy a sarkkör földje felolvadjon, most pedig már biztosak benne, hogy így lesz. Időpontot nem is írunk: a kutatók havonta hozzák egyre közelebb és közelebb a végzetes határidőt. Most úgy tűnik, még a mi életünkben bekövetkezik.

Miközben az ENSZ kezdeményezése és a mindenféle nemzetközi szerződések és akciótervek (amelyeket büszke kis országunk hajlamos nem aláírni) azon vannak, hogy a következő évtizedekben két, de inkább másfél Celsius-fok alatt tartsa a Föld átlaghőmérséklet-emelkedését (amely nem tűnik soknak, pedig katasztrofális), mostanra a nem pánikkeltésben utazó, elismert és higgadt kutatók is három fokos emelkedéssel számolnak. Így jött ki a 2050 körüli időpont, amikor is végképp összeomlik minden.

Ekkorra a tengerszint fél méterrel magasabb, a század végéig pedig további három méter emelkedés várható. Az emberiség több mint fele olyan vidéken él majd, ahol évente legalább húsz napon át a puszta hőmérsékletbe is bele lehet halni. Ez a húsz nap az emberi tűréshatárt is jelenti, azaz, akinek nem sikerül időben elvándorolnia (hova is?), az bizony bele is hal. Ázsia nagy folyói a Himalája jegének eltűnésével felszívódnak, monszunok sem lesznek többé. Kétmilliárd ember víz nélkül marad, a mostani harmadik világ összes nagyvárosa lakhatatlan lesz. (Plusz addigra a kifejezésnek sem lesz értelme, hiszen az egész Föld egy nagy harmadik világgá változik, mármint jó esetben.)

2080-ra Európa Magyarországtól délre eső része egy hatalmas, kietlen porsivataggá változik majd, akár csak a Közel-Kelet és Kína nagy része is, illetve Ausztrália, Dél-Amerika és Afrika jelenleg legsűrűbben lakott vidékei is.

Az extrém szárazságot és az áradásokat hatalmas viharok váltják majd, amelyek természetesen nem enyhülést, hanem további pusztítást hoznak. A levegő páratartalma ugyanis mindenütt megnő, ami a viharok szempontjából, szörnyű képzavarral: olaj a tűzre. Egyébként a meteorológiáról szóló előítéleteknek megfelelően a felhők és a viharok viselkedését a legnehezebb modellezni (főleg évtizedekre előre), úgyhogy az apokaliptikus előrejelzések ebben a legkevésbé biztosak. Lehet, hogy a viharok még épp elviselhetők lesznek, lehet, hogy éppen ezek pusztítják ki az emberiséget.

Ha nem, akkor a betegségek. Most úgy tűnik, a legsúlyosabb veszély nem a permafrosztban csapdába esett, rég elfeledett vírusok és baktériumok, illetve mutációik – mint a kergemarha-kór, a pestis és a spanyolnátha –, hanem a malária, amely minden egyes foknyi melegedéssel tízszer olyan lelkesen szaporodik majd. A Világbank számításai szerint 2050-re több mint ötmilliárd ember fertőződhet meg, már ha lesz addigra annyi ember a földön.

A társadalmi és politikai hatásokról nincs sok értelme találgatni: a kormányok és az országos infrastruktúrák a századunk végére mind feladják. A legegyszerűbb, ha egy Mad Max-szerű világot képzelünk el, jó esetben az első, rosszabb esetben a második részt, esetleg a Fury Roadot, csak éppen Charlize Theron és Tom Hardy nélkül, azaz nem lesz, aki megnyissa nekünk a vízcsapokat.

Hogy ezután mi jön, azt nem tudjuk. Ironikus, hogy a tudomány egészen pontosan képes leírni, mi várható 50 millió év múlva a Földön, sőt azt is tudjuk, mikor semmisül meg a Naprendszer, de arra nem tud válaszolni, lesz-e még élő ember a bolygón 200 év múlva.

Az a vicc, hogy megvan a megoldás

Még mielőtt bárki cinizmussal vádolna, rögzítsük: nagyon fontos és dicséretes az egyéni felelősségvállalás, azaz az, hogy a saját kis környezetében mindenki megpróbál annyit tenni a környezetért, amennyit csak tud. Az azonban könnyen belátható, hogy a szemét nélküli élet és a minimális ökológiai lábnyom a viszonylag gazdag, tanult városi ember kiváltsága: hiába várjuk el a kisvárosi karosszérialakatostól és a falusi néniktől, hogy holnaptól egy emberként álljanak rá a zero waste életmódra és saját, lebomló anyagokból készült tatyóikkal és dobozaikkal menjenek a csomagolásmentes boltba, már csak azért is, mert csomagolásmentes bolt nincs és egyébként is van elég bajuk.

Az igazi megoldás természetesen a hatalom birtokosainál van. Nem, nem kell várnunk a tudósokra, hogy találjanak ki valamit, hiszen már rég kitaláltak: az összes eszközünk megvan, hogy pár éven belül csak megújuló energiaforrásokból éljünk és elfelejtsük a szén-dioxid-kibocsátást. Egyszerűen csak használni kellene a napelemeket, a szél- és a vízerőműveket. Volt már példa ilyen drasztikus (vagyis tulajdonképpen csak az energialobbi szempontjából drasztikus) és gyors reformokra a történelem során, csak ahhoz súlyos és hirtelen érkező fenyegetés kellett, mint amilyen egy háború. Az azonban, hogy pár éven belül rossz lesz, ötven éven belül pedig, ahogy most a dolgok állnak, katasztrofális, az nem súlyos és hirtelen fenyegetés.

Az hiszti.