Utazás

Csak akkor menj Tunéziába, ha tudsz alkudozni. Akkor viszont, könyörgöm, menj!

Akkor is, ha ramadán van, és élő ember nincs az utcán, sőt: pont, hogy akkor menj. Elmondjuk, és képekkel is megmutatjuk, miért.

Ó, Tunézia! Az örök napfény, a gazdag történelem, a tengerpartok országa – ezeket a címszavakat nagyjából minden magyar megtanulta a rendszerváltás utáni idegenforgalmi boom idején. Tunéziában nyaralni a friss kapitalizmusban (túl) gyorsan formálódó felső középosztály egyik kiváltsága volt: a proliknak maradt a Balcsi, aki egy kicsit képes volt összekaparni, az ment Olaszba vagy Horvátba, gazdagéknak meg irány Tunisz. Még Facebook sem volt, Insta meg pláne, hogy szétposztolhassák a falunkat tengerparti virslilábfotókkal, de azt azért tudtuk, hogy aki Tunéziába utazik, az egy kicsit világot lát, ennek megfelelően tehát csak olyan ember lehet, aki nem éri be akármivel, amit elé tesznek. Céljai, ambíciói vannak, és kész is tenni értük. Például Malév-jegyet venni az elprivatizált pénzből.

Érthető volt a hájp, Tunézia minden világok legjobbika: arab, de nincs háború, afrikai, de nem törzsi (legalábbis a népszerű desztinációk környékén), nem túl forró és száraz, és ami a lényeg: szó szerint tárt karokkal várják a szállóvendégeket. Az előző mondat csúnya sztereotípiáihoz tehát még egy kínos képzavart is ajándékozunk: Tunézia a kilencvenes-kétezres évek turisztikai Mekkája.

Fotó: Neményi Márton

Azóta azt is tudjuk, hogy a Star Wars forgatási helyszíne és ihletforrása volt (az ország négyötöde Szahara, plusz van benne egy Tatouine nevű város, erről kapta a nevét Luke Skywalker sivatagbolygója). Akik az átlagnál jobban képben vannak, azzal is tisztában vannak, hogy inkább egy kicsit minden más, mint arab (a helyiek jó része legalábbis kézzel-lábbal tiltakozik, ha learabozzuk a hazáját). Ettől függetlenül egy kicsit mintha háttérbe szorult volna ez a csodálatos ország, legalábbis médiareprezentáció ügyében. Ideje volt tehát elmenni oda, és megnézni, mi a helyzet.

Már csak azért is érdekes hely Tunézia, mert bár a szegénység még általános, az ország – főleg a nagyobb városok – iszonyú ütemben zárkóznak fel gazdaságilag, társadalmilag. Ennek persze megvan az a mellékhatása, hogy a nyugati popkultúra átveszi a hatalmat, de Tunézia történelme eleve arról szól, hogy mindenki vegyült mindenkivel, szóval ha valahol tudják ezt kezelni, akkor az ez a hely.

Leszálltunk hát a napfény, a sivatag, a tenger, a mediterrán csodák és a közel-keleti egzotikum hazájában, ahol ez fogadott:

Fotó: Neményi Márton

Időjárás

Bár az utazási irodák fotóin hiába keresnénk ilyen képeket, azért előfordul, hogy Tunéziában esik az eső. Megijedni nem kell, ezek a zuhék jönnek-mennek, legfeljebb fél óráig tartanak – legalábbis ezzel nyugtatott az idegenvezetőnk az első nap. Ráadásul ezek a bizonyos zuhék sem olyanok, mint itthon: ami ott tisztességes esőnek számít, az európai mércével inkább csak szemerkél. Nem lesz itt semmi baj, na.

Aztán amikor kisebb-nagyobb megszakításokkal már két napja esett, az idegenvezető kénytelen volt beismerni, hogy ő bizony ilyet még nem látott, és a helyiek sem, akiket megkérdezett. A helyzet az, hogy a klímaváltozás (bár a legújabb fejlemények tükrében nyugodtan nevezhetjük közelgő klímakatasztrófának is) Tunéziában is érezteti a hatását. Hiába utazunk el hétköznapi nyűgjeink elől egy messzi országba.

Megnézem
Összes kép (7)

Ideje tehát számolni vele, ha elindulunk ide (vagy bármely hasonló helyre): csak azért, mert évtizedek óta a napfény országaként reklámozzák, még nem ússza meg a változást Tunézia. Az egyik tanácsunk az, hogy gondoskodjunk esőkabátról és meleg pulcsiról nyáron is, bármilyen abszurdnak is tűnik ez, miközben az ember éppen egy olyan országba csomagol, ahol tíz fokkal melegebb van, mint itt. A másik tanácsunk, hogy sajátítsuk el itthon és utazás közben is a zero waste életmódot, gondoskodjunk a minimális ökológiai lábnyomunkról, tanítsuk meg erre gyerekeinket is, csatlakozzunk a tüntetésekhez, írjunk (alá) petíciót, bojkottáljuk a rohadék nagyvállalatokat, és ne szavazzunk politikusra, akinek nem a környezetvédelem a legfontosabb, de ez most messzire vezet, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy esőkabát, pulcsi!

Ramadán

A legfontosabb, hogy ha csak akkor jövünk rá, hogy ramadán alatt utazunk ide, amikor már megvettük a repülőjegyet, és nincs mit tenni, ne essünk pánikba. Sőt: örüljünk neki, és használjuk ki, mert a turistáknak is ajándék ez az időszak. Az arab országok legnagyobb, többhetes ünnepe szigorú böjttel, önmegtartóztatással és kötelező sziesztával jár, ami világpolgárszemmel nem látszik túl izgalmasnak, és nem is az, kivéve persze, ha mi is gyakoroljuk. Tunézia a ramadán alatt napközben nagyjából így néz ki:

Megnézem
Összes kép (9)

Ételhez főleg a külföldi turistákra felkészült hotelekben jutunk, például ott, ahol megszállunk, azaz nem ilyenkor fedezzük majd fel a gasztronómiai csodákat. Egyébként vannak éttermek, bárok, amelyek ekkor is üzemelnek, ezeket azonban csak próbálkozással vagy szerencsével találhatjuk meg. Bár Tunézia hivatalosan arab ország, sok helyi tiltakozik a címke ellen: ők általában büszkék berber és főníciai őseikre, és szerintük legfeljebb annyira arab ország ez, mint amennyire Magyarország török. Ennek megfelelően a vallást sem gyakorolja mindenki, tehát itt-ott igenis lehet enni. Íme egy tipikus nappali ramadáni menü:

Fotó: Neményi Márton

Figyeljünk rá, hogy napközben ne hangoskodjunk, ne együnk, ne igyunk alkoholt, és ne is dohányozzunk a nyílt utcán: illetlenség, általában szólnak is érte. Ha függők vagyunk, keressünk egy félreeső sikátort. Hacsak nem a tuniszi kormányzati negyed közepén vagyunk, egy perc alatt találunk majd egyet.

Fotó: Neményi Márton

Ne csüggedjünk azonban, hanem várjuk meg az estét. Az utolsó szertartás után, nagyjából fél nyolckor ugyanis kirobban a tömeg a házakból és a mecsetekből, megtelnek az utcák, és egy pillanat alatt akkora buli kerekedik, hogy a szombat esti Erzsébetváros a tuniszi piachoz képest álmos kisváros. Valahogy így:

Megnézem
Összes kép (9)

Készüljünk a tömegre, és használjuk ki: minden kamu adidasra jut egy igazi, helyben készített, népművészettel díszített tányér, minden fröccsöntöttbiszbasz-boltra jut egy tisztességes helyi kávézó, és minden negyvenöt dínárért (azaz ötezer forintért) hennát festő nénire jut egy borzasztó szagú tömjénnel ordítva rohangáló figura, aki a füstjével áldást és jószerencsét oszt a kofáknak.

Apropó, piac!

Piacozás

Nem elég, ha annyit mondunk, készüljünk az alkudozásra. Képzeljük el a legsúlyosabb, legrámenősebb isztambuli bazárosokat, szorozzuk meg őket kettővel, és megkapjuk a tunéziai átlagot. A tunéziai kofa ugyanis minden verbális és nem verbális eszközt bevet, hogy ott tartsa a vevőt, és mindegyik mellett kitart addig, amíg nem biztos benne, hogy nem működik – akkor pedig jöhet a következő.

Ha ékszert, dísztányért vagy bármilyen agyagból készült tárgyat vásárolsz, számíts rá, hogy fél perc alatt a legjobb barátja leszel, cserébe nincs olyan, hogy nem, öngyújtóval, ütögetéssel és a kézműves sajátosságok hangsúlyozásával bizonygatja, hogy minden eredeti (mint kiderült, kormozással lehet lebuktatni a hamis ékszereket), ha nő vagy, flörtöl veled, ha férfi vagy, flörtöl a nővel, akivel vagy, ha így sem hagyod magad, még lejjebb megy egy kicsit, és közli, hogy neki ez már ráfizetés, de nem baj, mert nagyon szimpatikus vagy, ha ez sem megy, jönnek a passzív-agresszív taktikák. A „köszönöm, nem” nem opció, te már két sarokkal arrébb vagy, amikor ő megteszi a végső ajánlatot, ami egyébként sosem a végső ajánlat. Csodálatos diplomáciai manőverek ezek, rengeteget lehet tanulni, aki szereti az ilyesmit, az lubickolhat az alkudozás művészetében, introvertáltaknak viszont rémálom az egész.

Megnézem
Összes kép (7)

Egyébként is az a helyzet, hogy a tunéziaiak mind nagyon kedvesek, és szeretik a turistákat, náluk jobban csak egyvalamit szeretnek: a turisták pénzét. Ebben persze semmi kivetnivaló nincs, de tényleg oda kell figyelni. Azt például tudtuk, hogy Sidi Bou Said faluban – nagyjából a tunéziai Szentendre, szinte csak mediterrán sikátorokból áll, gyönyörű kék ajtókkal és fehér falakkal – mindig előre kell megkérdezni, mennyibe kerül egy-egy kávé, és még így is eljátszották velünk, hogy megkérdezték, hármat kérünk-e, ha már hárman vagyunk, erre mondtak egy árat, aztán a végén kiderült, hogy az az ár kávénként értendő, és nem összesen. Úgy döntöttünk, szép csendben, magunkban vonjuk le a tanulságot, és fizettünk (így ittam életem legdrágább kávéját éppen Tunéziában), ők pontosan tudták, hogy így döntünk majd, igazuk lett, különben is, minek mentünk oda – olajozottan működött a rendszer, és működik azóta is. Figyeljetek oda nagyon!

Romok

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmit ajánlok bárkinek, de ha Tunéziában jársz, tényleg ne hagyd ki az ókori romokat. Nemcsak azért, mert ezek a többnyire római maradványok egyrészt meglepően jó állapotban maradtak fenn, plusz ha már fennmaradtak, nem hordták szét és állították ki őket itt-ott, hanem úgy hagyták mindet, ahogy volt. Hanem azért is, mert a tunéziai múzeumpedagógia laza és liberális, amit úgy kell érteni, hogy egyszerűen hagyják, hogy körbejárj, megmássz, megtapogass mindent, és bebújj mindenhova, ahova csak kedved tartja.

Megnézem
Összes kép (9)

Mivel a folyamatos hódítások és gyilkolászások közepette tényleg meglepően ép maradt minden, kész városokat, városrészeket járhatunk körbe. Azt például tudjuk, milyen fontos volt a rómaiaknak a fürdőkultúra, Tunéziában is elképesztő viaduktokat húztak fel a sivatagon keresztül, csak hogy ne kelljen a vízpazarlás miatt aggódniuk. Szóval tudjuk, persze, de ott ülni a fürdőben, pont azokon a köveken, ahol kétezer éve államférfiak és költők ültek, egészen megindító érzés.

És a legfontosabb!

Végül persze úgyis kisüt a nap

Elvégre ez mégiscsak Tunézia.

Fotó: Neményi Márton

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.