Ezek az állatok megtalálták az örök élet titkát

A természetben semmi sem örök: hogy mást ne mondjuk, sokbillió év múlva – amikor már a mi Földünk és Naprendszerünk is réges-rég a kozmikus szemétdombra került – például maga az univerzum is különféle drámai események közepette fog megsemmisülni, és a fagyos, sötét semmibe hullani (habár simán benne van a pakliban, hogy aztán egy következő ősrobbanás ismét berúgja a motort, és ez aztán így ismétlődik majd az idők végezetéig, illetve hát ebben az esetben ugyebár felesleges is az idők végezetéről beszélni). Még megrázóbb tény, hogy nemcsak az univerzumnak lesz egyszer vége, hanem nekünk is, valamint a bolygón fellelhető csodálatos flóra és fauna minden reprezentánsának. Mert hát, ugye, ilyen az élet; egyszer minden és mindenki meghal, legyen bár tapír, hóvirág vagy vállalati jogász.

Meglepő módon mégiscsak akad néhány teremtmény, amelynek mintha sikerült volna kivonnia magát az isteni törvények alól: ezek, vagyis az ún. biológiailag halhatatlan élőlények ugyanis potenciálisan – azaz, ha nem jön közbe semmilyen váratlan kellemetlenség, mint például egy ragadozó, egy láncfűrész vagy mondjuk a világvége – akár örökké is élhetnek. Vagy legalábbis felfoghatatlanul sokáig.

Az állatvilág legismertebb halhatatlanja, egyúttal igazi internetes sztár a Turritopsis dohrnii nevű medúzafaj, amely angolul immortal jellyfishként is ismeretes, szóval hívjuk most mi is kissé hatásvadász módon halhatatlan medúzának. Ez az aprócska – körülbelül 4,5 milliméteres – állatka egyébként nem különösebben érdekes: pont úgy néz ki, mint akármelyik másik medúza (gyakran össze is tévesztik egy közeli rokonával, a  Turritopsis rubrával), és pont úgy is viselkedik, tehát többnyire azzal tölti az idejét, hogy áttetszően és céltalanul lebeg összevissza az óceánban. Van azonban valami, amiben egyedülálló.

A medúzák egyedfejlődése nem túl bonyolult: szabadon úszó lárvákként, ún. planulaként kezdik, aztán keresnek maguknak valami rokonszenves aljzatot, és kényelmesen rögzítik magukat, majd polipkolóniának nevezett telepeket hoznak létre, amelyekről – mint valami zamatos gyümölcs – aztán leszakadnak a csaknem teljesen kifejlett és szaporodóképes medúzák, hogy aztán pár hét vagy jobb esetben pár hónap tündöklés után be is adják a kulcsot.

Nem így a Turritopsis dohrnii! Ez a derék csalánozó tudniillik stresszhelyzet, betegség, magas kor vagy egyéb fizikai probléma esetén képes arra, hogy visszafiatalodjon: pontosabban ilyenkor átalakul valamiféle amorf zacskóállattá, amelyből aztán ismét egy egész kolóniányi polipka (tulajdonképpen a saját klónjai) fejlődik ki, és ezzel a csodamedúza életciklusa gyakorlatilag újraindul, a folyamat pedig  – hasonlóképpen az eljövendő ősrobbanásokhoz – elméletben a végtelenségig ismételhető. De tényleg csak elméletben, mert azért az sokkal valószínűbb, hogy az örök visszafiatalodás helyett ezek az állatokat előbb-utóbb felfalja valamilyen ragadozó, amelyektől sajnos még az ilyen látványos biológiai akrobatamutatványok sem védenek. Ráadásul a halhatatlan medúzákat eddig sem fogságban, sem pedig a természetben nem sikerült alaposan – és kellően hosszan, mondjuk minimum 500 évig – megfigyelni, szóval azért vannak még bizonyos kérdőjelek.

Ugyancsak hosszú és boldog életre rendezkedett be a Turritopsis dohrnii unokatestvére, a hidra (vagy hydra), amit még véletlenül se keverjünk össze az antik görög mitológia kígyótestű, kilencfejű sárkányával, a Hüdrával. Ez a pár milliméteres, leginkább egy faágra emlékeztető édesvízi csalánozó folyamatosan osztódó, megújuló őssejtekkel rendelkezik, és így az állat testének bármely darabkájából képes magát újraalkotni, vagyis regenerálni, még akkor is, ha az idegsejtjei már megsemmisültek, és a kifejezés hagyományos értelmében véve egyáltalán nem öregszik; szóval könnyen (vagy nem olyan könnyen) elképzelhető, hogy akad még pár hidra a világon, ami már a népvándorlások korában is gondtalan úszkált a vizekben. Mondjuk az kissé csalódást keltő, hogy ennyi idő alatt sem tudtak valami épkézláb civilizációt felépíteni. Legalább a tüzet felfedezhették volna, vagy ilyesmi! Sajnos a planariák, vagyis halhatatlan laposférgek sem építettek égbe törő pazar katedrálisokat az elmúlt évezredekben, cserébe viszont a hidrákhoz hasonlóan korlátlanul tudnak  regenerálódni, sérült szöveteket, elvesztett szerveket pótolni, ami bizonyos szempontból talán még nagyobb teljesítménynek is tekinthető, mint felhúzni egy katedrálist.

A némileg bonyolultabb felépítésű élőlények közül figyelemre méltó versenyző még a homár, amely – az állatok többségével szemben – még a szaporodóképes korát elérve is folyamatosan nő, akár az államadósság. A trükkje nagyjából ugyanaz, mint a halhatatlan féregé, azaz az ún. kifogyhatatlan teloméra-enzim:

Természetesen a valóságban a homár sem igazán halhatatlan, hisz egyrészt előfordulhat, hogy a páncéljuk mérete egy idő után már nem tudja követni a testük növekedését, másrészt meg fantasztikus képessége ellenére ugyanolyan veszélyek leselkednek rá, mint bármely másik vadon élő állatra. De persze van rá esély, hogy ideális körülmények között, mondjuk egy afféle sosemvolt homárutópiában tényleg bármeddig elél. Az eddigi homárrekorder egyébként kb. 140 éves és kilenckilós lehetett.

Mindez szinte semmi Minghez (más néven Hafrúnhoz), az örökkévalóságot szimbolizáló sellőkagyló-aggastyánhoz képest, ami (aki!) a kutatók szerint úgy 507 éves, tehát nagyjából a  Mona Lisával egykorú  volt, amikor 2006-ban kifogták Izland partjainál, ebből pedig arra következtethetünk, hogy ez a fajta – kivételesen ellenálló sejtmembránjának köszönhetően – ugyancsak a potenciálisan halhatatlan élőlények közé tartozik. Sajnos Ming a kifogását követően elpusztult, de bízunk abban, hogy nemcsak igen hosszú, hanem tartalmas életet is élt, és nem bánt meg semmit.  

A 3-4 ezer éves famatuzsálemekkel pedig majd egy következő cikkünkben foglalkozunk.

Még több cikk csalánozókról és egyéb vízi csodákról:

• Pszichedelikus dekorációnak is tökéletes a századfordulós német medúzapornó
• Az egész óceánt legyártotta üvegből egy cseh iparművész