Kevesebb joguk marad, mint egy rabnak a börtönben – Így váltak az idős emberek ragadozók prédájává Amerikában

Csöngetnek. Kedves, idős, hetvenes éveiben járó nő, Jennifer nyit ajtót. Az ajtóban ott áll a maga bűbájos, de azért kissé hátborzongató mosolyával a negyven körüli Marla, aki kedvesen, de határozottan közli vele, hogy a kezében van egy bírósági határozat arról, hogy Jennifer idős, elesett és nem képes ellátni önmagát, ezért az állam őt nevezte ki a gondnokává. Jennifernek fogalma sincs, ki ez a nő, mit keres itt, a bírósággal sem volt dolga az utóbbi időben, és mivel nemcsak a korához képest, hanem amúgy is teljesen jól érzi magát, már csukná is rá az ajtót a hívatlan vendégre. Csakhogy az nem távozik, és rámutat az utcán parkoló rendőrautóra. Amennyiben Jennifer nem működik együtt és nem jön vele az általa kijelölt idősotthonba, a rendőrök idejönnek és ők fogják kényszeríteni a nőt arra, hogy vele tartson. Nem kap időt semmi másra, csak egy villámgyors összepakolásra, és már viszi is egy autó egy idősotthon szobájába, ahol érkezésekor a gondviselője azzal kezdi, hogy elveszi a mobiltelefonját, hogy még véletlenül se tudjon senkit se értesíteni arról, ami vele történt. Ott ragad az otthonban mindenféle magyarázat vagy segítség nélkül, amikor pedig emiatt dühös lesz, nem segíteni próbálnak neki, hanem leszedálják. Eközben Marla már ott van a nő házában, ahol értékbecslők segítségével nemcsak az ingatlant, hanem az összes ott talált ingóságot is felbecsülik, a gondnok pedig Jennifer összes vagyona és nyugdíj-megtakarítása fölött átveszi a hatalmat, és egy-két nappal később már festi is a kipakolt házat, hogy mielőbb eladhassa. Mindezt ráadásul teljesen törvényesen.

Ekkor még a Fontos vagy nekem című új Netflix film harmadánál sem járunk, a néző pedig könnyen hiheti azt, hogy valamiféle sci-fibe csöppent, ahol egy nyugdíjastól könnyebb törvényesen elvenni az egész életét, mint ellopni a táskáját az utcán. Csakhogy a helyzet az, hogy a filmben bemutatott helyzet nagyon is valódi, és még csak nem is túlzó. Ha egyszer egy bíróság által kinevezett gondnok megkapta a gondozással együtt járó felelősséget/hatalmat, szinte csak a saját erkölcsein múlik, mihez kezd vele, ugyanis a munkáját szinte senki nem ellenőrzi.

Gondnokság alá helyezés

A gondnokság alá helyezés mostanában nagyon forró téma lett Amerikában, részben a Rosamund Pike főszereplésével készült, és egy démoni gondnokot bemutató Fontos vagy nekem című Netflix-film, részben pedig a Britney Spears viszontagságos életét bemutató Framing Britney Spears című dokumentumfilm miatt, amiben szintén fontos szerepet játszik a popsztár gondnokság alá helyezése, és az ezzel járó következmények. Hogy mit jelent pontosan a gondnokság fogalma az Egyesült Államokban? Egy marylandi bíró így magyarázta el:

Az Egyesült Államokban jelenleg nagyjából 1,3 millióra becsülik a gondnokság alatt élők számát, és a gondozottak vagyona közel 50 milliárd dollárra tehető, ezt pedig a kinevezett gondnokok kezelik. Ezek a számok óvatos becslések, mivel országos nyilvántartás nem létezik, a gondnokság a tagállami és a helyi bíróságok hatáskörébe tartozik, és csak azt lehet biztosan mondani, hogy a gondozottak száma valahol egy és hárommillió közé tehető. A gondozottak 80 százalékának gondnokságát valamely családtagja vagy barátja látja el, és a maradék 20 százalék esetében jönnek képbe a hivatásos gondnokok. Rájuk általában olyankor van szükség, amikor az idős embernek nincs olyan közeli hozzátartozója, aki vállalná ezt a feladatot, vagy amikor vitás helyzetté, pereskedéssé fajul a családban annak kérdése, hogy ki lássa el a rászoruló rokont: ilyenkor az állam közbeavatkozik, és kijelöl egy hivatásos gondozót.

Pár perc alatt minden joguktól megfosztják őket

Mi alapján dől el, hogy ki számít olyan embernek, aki gondoskodásra szorul? Erről ma az Egyesült Államokban bárki tehet bejelentést, legyen az egy aggódó szomszéd, egy távoli rokon vagy akár az illető saját háziorvosa. Ez után pedig a bíró egy meghallgatás után dönti el, hogy ez valóban így van-e. Ez eddig még rendben is lenne, csakhogy akadnak furcsaságok. Egyrészt a jelenlegi törvények értelmében vészhelyzetben annak, akiről a meghallgatás szól, egyáltalán nem kötelező jelen lennie a bíróságon, sőt még csak értesíteni sem kell őt arról, hogy a tudta nélkül épp a jövőjéről készülnek fontos, és majdhogynem visszafordíthatatlan döntést hozni. Elég, ha jelen van az illető orvosa vagy egy olyan szakértő, aki a bíróság előtt vállalja, hogy a gondozandó személy nem képes ellátni önmagát és felelős döntéseket hozni. Ehhez pedig nem kell valakinek nyaktól lefelé bénultnak lennie, elég, ha a szakemberek azt vallják róla, hogy kezdődő demenciában szenved.

Ahhoz képest, hogy egy ilyen tárgyaláson egy felnőtt embert szinte minden jogától megfosztanak (nem házasodhat vagy szavazhat a gondnoka engedélye nélkül, nem élhet ott, ahol szeretne, sőt a gondnoka még azt is meghatározhatja, hogy melyik barátjával/rokonával találkozhat, és mennyi időt kap a látogatóira, és a pénzügyeivel vagy az egészségügyi ellátásával kapcsolatban sem hozhat döntéseket), nem spilázzák túl a dolgot: a bíróságok sokszor akár 5-10 perc alatt döntést hoznak az ügyekben, de vannak olyan csúcsragadozó gondnokok, akik 2-3 perces tárgyalásokon intézték el azt, hogy idős emberek a gondnokságuk alá kerüljenek. Komoly visszaélésekre ad ugyanis lehetőséget, hogy a szakemberek – jellemzően lefizetett orvosok – segítségével maguk a gondnokok kezdeményezik egyes idős emberek gondnokság alá helyezését, így ha ez megtörténik, automatikusan ők lesznek azok, akik gondozhatják őket.

Hol itt a hiba?

A jelenlegi amerikai törvények alapján a gondnok a munkája árát kiszámlázza a gondozottjának, és annak vagyonából fizeti a saját szolgáltatásait, sokszor órabérben, továbbá minden kiadását (például a szoba ára az idősotthonban, a gyógyszerezés satöbbi) is onnan fedezi. Már az órabérezés is visszaélésre ad lehetőséget, mert ellenőrzés híján nagyjából olyan számot ír be, amit nem szégyell. Ezt jól mutatja, hogy egy nevadai gondnok esetében bizonyították, hogy egy nap százórányi munkadíjat számolt fel a különféle gondozottjainak, ami 24 órán belül nyilván fizikai képtelenség. Ezenfelül igencsak lazán lehet bánni a költségekkel is. John Oliver HBO-s oknyomozó műsorának egyik 2018-as adásában például a műsorvezető bemutatja, hogy egy gondnok például kiszámlázta, hogy több mint ezer dollárért (bő háromszázezer forintért) kosárlabdameccsre vitte a gondozottját, utána pedig több mint kétszáz dollárért (hatvanezer forintért) felmérést végeztetett arról, milyen hatással volt a hangulatára, hogy kosármeccsre mehetett. A kiszámlázható tételeknek szinte csak a gondnok fantáziája szab határt.

Jelenleg összesen 12 amerikai államban végezhetik kizárólag szakképzett gondnokok a hivatásos gondnoki munkát, a többi államban jellemzően vagy egyáltalán nem kötik iskolai végzettséghez a munkakört, vagy elég hozzá egy maximum 1-2 napos tanfolyamot elvégezni. További hiba, hogy a hivatásos gondnokoknak nem kötelező büntetlen előéletűeknek lenniük, és a pénzügyi hátterüket sem vizsgálja senki, vagyis akár adóssághegyekkel és becsődölt cégekkel a háta mögött is rendelkezhet mások vagyona felett egy problémás gondnok. Ez pedig sok csaló számára lehet vonzó. Ha pedig helyzetbe kerültek, csak iszonyú áron lehet megszabadulni tőlük. A gondnokságért folytatott pereskedés akár évekig eltarthat, horribilis perköltséggel jár, és míg a pert indító a saját vagyonából fedezi az ügyvédeket, addig a gondnok a gondozottjáéból.

A filmet inspiráló ügy

Bár a Fontos vagy nekem című film nem igaz történet alapján készült, a rendezője, J Blakeson nem tagadta, hogy a New Yorker 2017-ben megjelent cikke, a „Hogyan veszítik el az idősek a jogaikat?” inspirálta. A riport Rudy és Rennie Northszal, egy idős vegasi házaspárral kezdődött, akikhez egy nap bekopogtak az ajtón. Az ajtóban álló nő egy bírósági végzést lobogtatott, ami szerint gondnokság alá helyezték őket, és azonnal indulniuk kell egy idősotthonba, ha pedig nem teszik, hívja a rendőröket. A nőről, April Parksról utólag kiderült, hogy bevett módszere volt, hogy vészhelyzetre hivatkozva sürgősségi tárgyalásokat rendeljen el idős emberek gondozásáról, ahol az érintettek sosem voltak jelen. Általában demenciára vagy más betegségre hivatkozva vette el az idősek összes jogát, majd idősotthonba zárva őket, elintézte, hogy ott alaposan túlgyógyszerezzék őket, így ha valaki bejutott hozzájuk, leszedált állapotban találhatta őket, ami alapján könnyebb volt igazolni, hogy nem tudnak gondoskodni magukról. Hosszú távon a sok gyógyszer pedig szintén negatívan befolyásolta a képességeiket.

Parks még a házaspár lányának sem szólt, hogy elvitte őket, így amikor a lány három nappal később azt látta, hogy a szülei eltűntek otthonról, azt hitte, elrabolták őket. Végül hosszadalmas, kétéves pereskedéssel Rudyéknak sikerült kiszabadulniuk April Parks fogságából, de mire kijutottak onnan, a nő a vagyonuk nagy részét felélte. Az eset azonban akkora sajtóvisszhangot kapott, hogy Parks nem úszhatta meg szárazon: a hatóságok rászálltak, és végül többrendbeli csalásért és idősek kizsákmányolásáért ítélték börtönbüntetésre őt. A nő tizenkét év leforgása alatt több mint négyszáz idős ember gondnokságára kapott felhatalmazást a bíróságoktól. Orvosok és ügyvédek egész hálózata segített neki abban, hogy kellően gazdag és általában család nélküli időseket találjon magának, az idősotthonokban pedig fizetett emberek – általában ápolók – jelentették neki, ha egy gondozottja körül volt valami gyanús, vagy úgy nézett ki, hogy készül valamire. Az ügy visszhangja akkora volt, hogy Nevada államban felállítottak egy külön hivatalt is, akik függetlenül, anyagi érdek nélkül segítenek a rászorulóknak abban, hogy a megfelelő, nekik is szimpatikus gondnokot kapják maguk mellé, és ellenőrzik azt is, hogy a gondnok jól végzi-e a munkáját.

Bicskanyitogató sztorik

April Parks ügye kétségtelenül a leglátványosabb volt, de korántsem az egyetlen. Szintén nagy visszhangot kapott John Phillips bíró ügye, aki a nyolcvanas és kilencvenes években húszmillió dollár értékű ingatlanbirodalmat épített ki magának, és mozik, valamint üzletek épületeinek tulajdonosa volt. Miután a kétezres évek elején demensnek és saját maga ellátására alkalmatlannak találták, gondnokról gondnokra szállt, akik 2008-ra elintézték, hogy az amúgy vagyonos férfi teljesen tönkremenjen, és annyi pénze se maradjon, hogy az idősotthoni ellátást tovább lehessen finanszírozni belőle.

Bicskanyitogató volt még Rebecca Fierle-Santoian esete is, akinek Floridában egy időben 450 (!) gondozottja is volt Tampa városában. A nő végül azért kerülhetett rács mögé, mert egy 74 éves gondozottja etetőcsövét annak ellenére elzárta, hogy az orvos azt mondta neki, hogy ez akár a férfi halálát is okozhatja, és sajnos pontosan ez történt. Az eset hatalmas vihart kavart Floridában, és a hatóságok átfogó vizsgálata követte.

A cikkben a szélsőséges eseteket írtuk le, de azt azért hozzá kell tenni, hogy a legtöbb gondozó tisztességesen végzi a munkáját, és nemcsak gazdag, hanem alacsony jövedelmű időskorúaknak is segítenek, és nem a túlszámlázás vágya vezérli őket, hanem az, hogy segítsenek a rászorulókon. A rendszer abban hibás, hogy lehetőséget ad a csalásra és a kihasználásra, és a gondnokok tevékenységének ellenőrzése máig megoldatlan problémát jelent. Hogyan intézheti el magának egy idős amerikai, hogy még véletlenül se jusson arra a sorsra, amit a Fontos vagy nekemben láthattunk? Leginkább úgy, hogy minél előbb rendelkezik írásban arról, hogy baj esetén ki az, akinek a gondnokságára bízza magát. Valaki, akiben maximálisan megbízik, egy közeli rokona vagy barátja. És ha az erről szóló papír több ismerősnél és barátnál is megvan, akkor nincs az a bíróság, aki egy állami gondnokra bízná az idős ember sorsát.

(A cikkhez felhasznált források: The Guardian, Last Week Tonight with John Oliver, Den of Geek, Screenrant, Stylecaster, New Yorker)

Igaz történetek a filmek mögött:

• Miss World 1970 – Megdobált műsorvezető, feministák, botrány és az első fekete világszépe
• Néhány sztriptíztáncosnő úgy lenyúlta a Wall Street brókereit, hogy csak csettinteni tudunk
• 28 éve fogócskáznak, most Hollywood is felfigyelt rájuk