Mindannyian maszkot viselünk – november óta már nem csak szociálpszichológiai értelemben. Sokan kelletlenkednek az egészségügyi szájmaszk kötelező használata miatt, pedig amellett, hogy véd a vírustól és az emberi agressziótól, számos előnye van: kevésbé szorongunk, ha kihagyjuk a reggeli fogmosást; ha akarnánk, a lebukás veszélye nélkül ihatnánk alkoholt munka közben; hirtelen felindulásból rabolhatunk bankot; könnyebben színlelhetünk mosolyt; és tátogva szidhatjuk a másikat, nem fogja észrevenni. De a legfontosabb mégis csak az, hogy divatos.
Ha most olvasztanánk ki valakit, aki az elmúlt két évet hibernációban töltötte, társadalmi szinten valószínűleg kevés olyan újdonság várna rá, ami nem mérhetetlenül depresszív, idegőrlő, vagy csak simán szar. A vidám kivételek egyike lenne a rácsodálkozás arra, hogy miért olyan érzés metrózni, vagy leugrani a sarki közértbe, mintha folyamatosan egy kelet-európai Slipknot-videoklip forgatásán lennénk. A szájmaszk – vagy ahogy rengeteg magyar ember hívja, szájkosár – alapvetően változtatta meg, ahogyan az utcán szembeúszó vadidegen arcokat, és ezáltal magát a városi létezést érzékeljük.
Egyrészt beszűkültek, átalakultak az érzelmek és a személyazonosság detektálásának a szokásos módjai, aminek köszönhetően érezhetően hosszabb ideig bámuljuk egymást, mint korábban – gyorsan szeretném is megragadni az alkalmat, hogy elnézést kérjek mindenkitől, akit mostanában kínosan sokáig bámultam az utcán, egyszerűen csak próbáltam eldönteni, hogy ismerős-e. A bizonytalanságból ugyanakkor következik egy újfajta magabiztosság is: atipikus élmény ebben a médianyilvánossághoz gyakran bizalmatlanul viszonyuló, utcai fotózást túlbonyolított jogszabályokkal gáncsoló országban, amikor tíz emberből kilencnek nincsen problémája azzal, hogy arcon fényképezem.
Másrészt a piac hamar reagált arra, hogy a fej alsó kétharmadát kitakaró textildarab nemcsak a ruházat szerves része lehet, hanem remek felület spirituális/popkulturális/politikai/futballszurkolói/stb. hovatartozás kifejezésére is, a szemmagasság miatt sokkal feltűnőbb módon, mint mondjuk egy póló. Így alakultak át a gyakran morózus, magukba merülő magyar arcok jellegzetes kis identitások színes kavalkádjává, ami Müller Cecílián kívül talán az egyetlen megbízhatóan szórakoztató eleme az egyre nyomasztóbb járványhelyzetnek.
Ha szerencsénk lesz, már nincs messze az idő, amikor úgy fogunk langymeleg nosztalgiával visszagondolni a dilis szájmaszkokra, mint a kényszerű, de jókedvű alkalmazkodás jelképes divathullámára.