Jól tudom, hogy a film valós eseményeken alapul?
Maradjunk annyiban, hogy valós események inspirálták.
Hol kezdődik a vonal a fikció és a valóság között?
Ezt a kérdést inkább a forgatókönyvírótól, Ilja Zofintól kellene megkérdezned, de azért megpróbálok válaszolni. Ő a Szovjetunióban született, még valamikor a Brezsnyev érában, és akkoriban egy újságban talált rá egy érdekes cikkre. A cikk nem bontotta ki nagyon a sztorit, lényegében csak az derült ki belőle, hogy egy fogoly úgy élte túl a koncentrációs tábort, hogy az egyik parancsnoknak egy általa kitalált nyelvet tanított meg. Ennél sokkal több nem derült ki belőle, mégis nagy hatással volt rá, megragadt benne és időről időre az eszébe jutott. Kitalálta, hogy ebben a történetben jóval több van egy rövid újságcikknél, ezért úgy döntött, forgatókönyvet ír belőle. Az élet furcsa fintora, hogy a forgatókönyv írása közben nem sikerült ráakadnia az eredeti cikkre, és már javában gyártásban volt a film, amikor megtaláltuk a cikket, amit ő még fiatalon olvashatott. Mint kiderült, ez valójában nem egy újságcikk volt, hanem egy rövid novella, amit Wolfgang Kohlhaase írt még 1952-ben. A tízoldalas novella címe az volt, hogy Kitalált nyelv, és valójában arról szólt, hogy egy zsidó fiú úgy éli túl a koncentrációs tábort – vagy talán nem is éli túl, mert a novella befejezése nyitott volt –, hogy a Sonderkommando egyik kápóját (olyan zsidó fogoly, akit a németek egy csoportnyi zsidó fogoly irányításával bíztak meg) elkezdi fárszi nyelvre tanítani, amit amúgy nem beszél és tanítás közben talál ki. Kisebb pánik alakult ki a producerek között: ott voltunk egy méregdrága film gyártásának közepén, és nem vettük meg a jogait annak a novellának, amit feldolgozunk. Felvettük a kapcsolatot Wolfganggal, és szerencsére egy nagyon kedves, előzékeny embert ismerhettünk meg benne, aki ért a filmek nyelvén is, hiszen maga is számos forgatókönyvet írt. Eladta nekünk a jogokat, így most már hivatalos, hogy a Perzsa nyelvleckék valójában Wolfgang Kohlhaase novellájának filmadaptációja.
Vadim Perelman (Fotó: Tobias SCHWARZ / AFP)
És Wolfgang novellájának volt valós alapja?
Nem tudom. Most először, ezen a fesztiválon (az interjú még a tavalyi Berlinale Filmfesztivál alatt készült, közvetlenül a koronavírus-járvány kitörése előtt – a szerző) lesz alkalmam hosszabban beszélgetni vele. Majd megkérdezem. A novellát még 1952-ben írta, amikor egészen elképesztő túlélősztorik forogtak közszájon. Még az is lehet, hogy ő is hallotta valahol, vagy több valós sztorit dolgozott össze.
Az ön dolga tehát lényegében az volt, hogy Ilja és Wolfgang történetét hihetővé tegye a nézők számára?
Nem az volt a dolgom, hogy hihetővé tegyem. Ha hihetővé akarok tenni dolgokat, akkor dokumentumfilmet készítek. Én egy érzelmes és hatásos filmet akartam készíteni. Ez volt az én dolgom. Azt akartam, hogy a nézők a moziban ülve érezzenek valamit, mert csak akkor tudsz kapcsolódni egy történethez vagy egy karakterhez, ha érzel valamit. A film zárása csak akkor lesz hatásos, ha addigra a nézők éreznek valamit a főhős iránt. Nem propagandafilmben gondolkodom, és nem akartam kiállni ügyek mellett, bár magam is zsidó vagyok és mélységesen felháborít, hogy a holokauszt megtörténhetett. Én csak egy jó filmet akartam készíteni.
A családját mennyire érintette a holokauszt?
A tágabb családból többen is táborokban haltak meg, de a szűkebb családomnak szerencséje volt, mert még azelőtt elmenekültek otthonról, mielőtt elkezdték elhurcolni onnan az embereket. Ez a téma nagyon közel áll a szívemhez, ezért mindvégig nagyon komolyan vettem. Olyan filmet próbáltam készíteni, amire az emberek évek múlva is emlékezni fognak. Egy órája egy másik újságíró kérdezte tőlem, hogy nem gondolom azt, hogy már így is túl sok film készült a holokausztról? Nem gondolom. Azért kell róla annyit beszélnünk, hogy soha többé ne történhessen meg.
A film vetítésén meglehetősen sok nevetést lehetett hallani a nézőtéren. Számolt ezzel? A film szándékosan vicces?
Engem ez meglepett. Az egyik első nevetést akkor hallottam, amikor Gilles különböző szavakat – például az éttermet – próbálta lefordítani a kapitánynak. Az általa használt kreatív nyelvfordulatok többször váltottak ki nevetést a nézőkből. Amikor a forgatókönyvet olvastam, semmi vicceset nem láttam benne. Gondolom, a helyzet spontaneitása és a karakter kreativitása az, amin a nézők ilyenkor jól szórakoznak. Persze most csak utólag magyarázom a bizonyítványom. Ha a rendezők pontosan tudnák, mikor, mire és hogyan reagálnak a nézők, akkor csak népszerű filmek születnének, és ez nyilvánvalóan nincs így. Azért én örülök, hogy a dolog nem ennyire kiszámítható, mert így születhetnek meglepő és érdekes filmek. Ha ki tudnánk számítani a nézőket, egy idő után minden film ugyanolyanná válna.
Csalódottá tette, hogy a nézők nevettek a filmen?
Nem, mert a nevetés egy reakció. Nincs annál rosszabb, ha egy film nem vált ki reakciót a nézőkből.
Perzsa nyelvlecke (Fotó: Cirko Film)
A kitalált nyelv alapját mi jelentette? Alapul valamilyen valós nyelven?
Figyeltünk arra, hogy keleties hangzása legyen. Felvettem a kapcsolatot a Moszkvai Állami Egyetem egyik vezető nyelvészprofesszorával még az előkészületek idején. Elmagyaráztam neki, mi a célunk a filmmel, ahogy azt is, hogy a Gilles (a karakter az adminisztráció területén dolgozik a táborban, és úgy dönt, megtanulja a neveit azoknak, akik ott veszítik életüket – a szerző) által megtanult összes zsidó név valódi legyen. Valódi áldozatok nevét használtuk, mert így akartunk tisztelegni az emlékük előtt. Arra kértem, hogy minél többféle nemzetiség zsidó neveit használjuk, mert érzékeltetni akartam, hogy szerte Európából hurcoltak el zsidókat a koncentrációs táborokba. Emellett megadtam neki azokat a szavakat és kifejezéseket, amiket majd használunk a filmben, és erre a kitalált nyelvre kell fordítani, és hagytam őt dolgozni. Végül egy hatszáz szóból álló szótárral jelentkezett, és egy komplett nyelvtani rendszert is kidolgozott köréjük, mert olyasmiket is tudnunk kellett, hogy hogyan tegyünk mondjuk egy főnevet többes számba vagy hogyan használjuk a múlt időt. Gyakorlatilag kidolgozta számunkra egy fantázianyelv alapjait.
Ez mennyi időbe telt számára?
Egy hét alatt megcsinálta. Imádta a feladatot, éjjel-nappal ezzel foglalkozott. Eddig kizárólag létező nyelvekkel foglalkozott, így teljesen felvillanyozta a gondolat, hogy ő is kitalálhat egyet.
A múltban több angol nyelvű filmet készített, a Ház a ködben című filmje több Oscar-jelölést is kapott. Sosem volt szó arról, hogy német és francia nyelv helyett a Perzsa nyelvleckék is angol nyelven forogjon?
Sokat vitatkoztam ezen a producerekkel. Furcsa módon én álltam azon az oldalon, aki szeretett volna angolul forgatni, mert arra gondoltam, hogy úgy több nézőt érhetünk el, őket azonban a hideg rázta a gondolattól, hogy megint német akcentussal beszélő angol színészeket nézzenek. Végül meggyőztek arról, hogy nekik van igazuk, mert ettől a filmünk valóságosabbá válik. Áldom az eget, hogy hallgattam rájuk.
Nem tartott attól, hogy a film végére a nézők szimpatizálni fognak a náci parancsnok, Klaus Koch karakterével? Nagyon emberivé és esendővé tette őt.
Azzal semmi bajom, ha a nézők egy embert embernek látnak. Hiszen a nácik is emberek voltak. Lehet, hogy Koch egy gyilkos szörnyeteg, de ő is ember. Magára pedig nem gyilkosként tekint, hanem olyasvalakiként, aki csak szolgálta a hazáját, tette a dolgát és parancsot teljesített. Mindig ez van, és a népirtásért felelős bűnösök bárhol a világon hasonló dolgokkal magyarázzák a rémtetteket, amiket elkövettek. Az ehhez hasonló filmek emlékeztetik az embereket a szörnyűségekre, és remélhetőleg elérik, hogy ez soha többé ne fordulhasson ez elő.
Tényleg úgy gondolja, hogy a művészetnek lehet olyan hatalma, hogy ezt elérje?
Teljes mértékben. Mégis, mi másban bízhatnék? Az oktatásban? Azt az aktuális hatalom gyorsan a saját képére tudja formálni. A médiában? Nézze meg, mi lett belőle! Teli van minden álhírekkel és propagandával. Csak a művészetben bízhatunk. Még a film negatív szereplője, az idióta Koch is versírással próbálkozik.
Ami számomra teljesen újszerű volt a filmben, hogy a tábor mindennapi működését a németek szempontjából úgy mutatja be, mintha csak egy hivatal dolgozóinak életébe kaphatnánk betekintést. A dolgozók pletykálkodnak egymás között, próbálnak kibújni a munka alól…
Igen, mert lényegében sokaknak ez is csak egy munka volt. Ott is jelentéseket kellett írni, meg kellett felelni a főnöknek, teljesíteni kellett az elvárásokat és ehhez az egészhez óriási bürokrácia társult. Hallottam már, hogy bizonyos szempontból a A hivatal című sitcomra emlékeztet, amit mutatok, és ezzel a hasonlattal ki vagyok békülve. A németek még ebben is szuper-organizáltak és precízek voltak: mindent alaposan megterveztek és lepapíroztak.
Lars Eidinger, Vadim Perelman és Nahuel Perez Biscayart a 2020-as Berlinalén (Fotó: Tobias SCHWARZ / AFP)
Azt nem érezte soknak, amikor a parancsnok kis péniszéről pletykálkodnak?
Az volt az egyetlen pillanat, amit magam is poénnak szántam a filmben arra számítva, hogy a nézők majd nevetni fognak. Jó, talán még a film végi jelenet a reptéren is hasonló. Úgy vélem, hogy a humor az élet bármely területén megjelenhet, akár még a tragikus pillanatokban is, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy ezzel viccet csináltam volna a holokausztból.
Miért éppen Nahuel Pérez Biscayart-ot és Lars Eidingert választotta a főszerepekre? Ismerte őket a korábbi munkáikból?
Nem egészen ezért. Persze láttam Larst filmekben, és színházban is egészen szenzációs, valamint Nahuelt is láttam a 120 dobbanás percenkéntben, és csodálatos színésznek tartom. De azért választottam őket, mert arról a listáról, akik szóba jöhettek, ők ketten voltak a legjobbak. Nem csináltam meghallgatást, egyszerűen csak kaptam egy listát azokról, akik alkalmasak lehetnének a szerepekre, és őket tudtam rögtön elképzelni magamban. Nahuelnek úgy adtam oda a szerepet, hogy nem beszél németül, miközben a filmben egy csomót kell németül beszélnie. Félelmetes, igaz? De megoldotta. A módszerünk az volt, hogy a forgatókönyv oroszul íródott, amiből én magam készítettem el az angol változatot. Ezt odaadtam fordítóknak, akik készítettek belőle német és francia nyelvű verziót. Amikor elkészült egy rész, azt odaadtuk a színészeknek, akik a saját szájukra formálták a szövegüket. Nagyon sok volt a változtatás közben. Nahuel volt az egyetlen, aki folyton azért könyörgött, hogy ne változtassunk, mert ő fonetikusan tanulta meg a szövegeit, és emiatt minden változtatáshoz borzasztó nehéz volt alkalmazkodnia. Elképesztően tehetséges és szorgalmas színész, le a kalappal előtte. És még a fantázianyelv szavait és mondatait is be kellett magolnia.
A Perzsa nyelvleckék már látható a magyar mozik műsorán.
