Laci nem csak fantasztikus úszó tehetségéről híres, de legalább ennyire ismert közvetlenségéről és szerénységéről. Pontosan ezért annyira szerethető, annyira a közönség kedvence évek óta. Bár agyban már biztosan csak a Japánban megrendezett olimpiával foglalkozott volna, indulása előtt pár nappal mégis kedvesen és készségesen válaszolt kérdéseinkre. Talán mindenki szomorúan veszi tudomásul, hogy utoljára szurkolhatunk az ország egyik kedvenc sportolójának.
– Nem csak az utolsó olimpiám, de az utolsó versenyem is lesz. Most már mondhatom, hogy jó régóta úszom, versenyzem, edzek, és egyszer mindenképp tudni kell azt mondani, hogy vége, elég. Mindig nehéz meghatározni azt a pillanatot, de úgy érzem: most, hogy ki tudtam jelölni a céldátumot, a cél versenyt, ez lesz a megfelelő pillanat. Érzem azt, hogy amit most még megteszek, azt jól csinálom, de azt is, hogy még egyszer már nem akarnám megtenni.
Úgy érzem, hogy most már élnem kell egy másik életet is, életem végéig nem csinálhatom ezt.
Döbbenetes, de Cseh László szinte mindennel megküzdött az évek során, melyekre ráfoghatta volna, hogy feladja úszó karrierjét. Azt az úszó karriert, melyben megszámlálhatatlan eredmény született: Laci olimpiai ezüst- és bronzérmes, világ- és sokszoros Európa-bajnok, száztíz fölötti alkalommal magyar bajnok úszó, többszörös magyar csúcstartó. Édesapja, id. Cseh László szintén kiváló úszó volt, két olimpián indult maga is, illetve a család régi barátja, Egerszegi Krisztina korábbi oktatója, Kiss Miklós tanította meg úszni, így bőven volt, akitől Laci tehetséget és támogatást kaphatott. Az élet mégis kihívások elé állította a fiatal fiút: alig múlt tíz éves, mikor kiderült, hogy asztmás. Az ország Csehlacija a mai napig együtt él és együtt úszik ezzel az állapottal.
– Egyszerűen nem szabadott úgy tekinteni magamra, mintha bármi hátrányom származna ebből. Az edzéseken ezért mindig próbáltam külön odafigyelni arra, hogy a tüdőt erősítő feladatokat a lehető legprecízebben végezzem el. Az utóbbi években beláttam, hogy azért már szükség van egyfajta gyógyszeres kezelésre is, hogy a hétköznapokat is egy kicsit jobban éljem meg. Ahhoz hozzászoktam, hogy kevesebb levegővel kell gazdálkodnom, mikor úszom, de azért a hétköznapi életemet is komfortosabbá tudja tenni, ha megfelelően tudok levegőt venni. –
Az asztma mellett 16 évesen egy térdsérülés akadályozta a pályafutását, 2004-ben pedig, néhány héttel az athéni olimpia előtt, ahol az egyik fő éremesélyesnek számított, a lábát törte el. A műtét és a hihetetlen rövid lábadozási idő után így is kitűnő eredményeket ért el. Idén januárban egy vakbélműtéttel indította az évet, de még ez sem térítette el céljától: búcsú versenyén a lehető legtöbbet kihozni önmagából.
– Ami a legfontosabb, hogy nem érzem öregnek magam, nem érzem azt, hogy sokkal nagyobb hátrányban lennék a fiatalokkal szemben. Van ugyan egy – két dolog, amiben már nem ugyanolyan vagyok, mint pár évvel ezelőtt, de nagyon sok mindenben viszont pontosan az előnyét látom annak, hogy ennyi év mögöttem van. Sokkal többet tudok az életről. A januárt egy vakbélműtéttel kezdtem, az egész felkészülést arra hegyeztük ki, hogy ott lehessek az olimpián. –
Ahogy Laci fogalmaz: amikor komolyan foglalkozni kezdett az úszó karrierjével, az ő szeme előtt is egyetlen cél lebegett: mindössze egy nagy eredményt elérni. Azt, hogy ilyen sokáig úszni és versenyezni fog, és ilyen eredményeket fog elérni, azt maga sem gondolta volna. Bár szerénysége mindenki számára ismert, mint minden nagy sportolónak, azért neki is vannak kisebb allűrjei – de ez mind mind olyan, ami csak szerethetőségét növeli szurkolói szemében.
– Mindig bal oldalról, bal lábbal lépek fel a rajtkőre. Nem tudom, mikor kezdődött, egyszer biztosan úgy léptem fel, és jól alakult a verseny, aztán szokássá vált. Emellett minden nagy verseny előtt leborotválom a fejemet: régen sokan így tettek, ráadásul én soha nem szerettem az úszósapkát. Így áramvonalasabbnak tűnök. –
(Fotó: Sajtóklub)
Laci úgy indult el Tokióba, hogy nagyon sok visszajelzést gyűjtött be a szurkolóktól, és mindenki kizárólag a támogatásáról biztosította. Ahogy meséli: nem érezte azt, hogy bárki azt gondolná: már nincs mit keresnie itt.
– Soha senki nem éreztette azt velem, hogy minek erőlködöm. Viszont érzem azt a sok pozitív energiát, amit kiváltok az emberekből, és ez nagyon fontos számomra. De azt is gondolom, hogy itt már nehéz lebeszélni bárkit is a visszavonulásról, eldöntöttem és érzem, hogy jó lesz így. Eddig nem foglalkoztam vele, de elfáradtam testileg és lelkileg egyaránt. Azt a példát tudom mondani,
amikor egy nagyon finom desszertből az ember csak eszik és eszik, és bár érzi, hogy még tudna enni, már azt is érzi, hogy ha még többet eszik belőle, rosszul lesz tőle.
Valahol ezen a ponton lehetek: még ennék desszertet, de már tudom, hogy rosszulléttel járna. –
Laci egyelőre nem gondolkodik a jövőn: az olimpia és a búcsú után első a pihenés, feleségével, Diával is szeretne minél több időt tölteni. De addig is rajtunk, magyarokon a sor!
Szponzorált tartalom
