Egy fáradt anyának köszönhetik a meddő párok a lombikeljárást

1944 februárjának egyik kedd éjszakáján a 43 éves labortechnikus nyolc hónapos kislányát próbálta elaltatni, aki éppen most kezdett el fogzani. Másnap reggel fáradtan bement a laborjába, ahogy az elmúlt hat évben minden héten tette, és azon imádkozott, hogy a Petri-csészében lévő petesejt és a sperma végre eggyé váljon. A harvardi termékenységi szakértő, a lombik eljárás ősatyja, John Rock technikusaként dolgozó Miriam Menkin célja az volt, hogy az emberi testen kívül megtermékenyítsen egy petesejtet. Különösen azoknak a nőknek szeretett volna segíteni, akiknek egészséges petefészkük volt, de a petevezetőjük sérült – ugyanis ez volt az oka a klinikáján tapasztalt meddőségi esetek egyötödének.

Menkin általában 30 percig tette ki egymásnak a spermát és a petesejtet, de ezúttal nem így járt el. Évekkel később így emlékezett vissza a történtekre: „Annyira kimerült és álmos voltam, hogy miközben a mikroszkóp alatt néztem, hogyan mozognak a spermiumok a petesejt körül, elfelejtettem az órára nézni, míg hirtelen rájöttem, hogy egy egész óra eltelt. Más szóval, be kell vallanom, hogy 

Pénteken, amikor visszatért a laborba, addig nem tapasztalt csodát látott: a sejtek összeolvadtak, és osztódni kezdtek, így Menkin a világon elsőként láthatott üvegben megtermékenyített emberi embriót.

Menkin vívmánya a reproduktív technológia új korszakát nyitotta meg – egy olyan korszakot, amelyben a meddő nők teherbe eshettek, a gyermekek Petri-csészékben foganhattak meg, a tudósok pedig az élet legkorábbi szakaszaiba pillantottak bele. 1978-ban aztán megszületett az első in vitro baba, Louise Brown. Hamarosan az IVF hatalmas üzletté vált: 2017-ben az in vitro kezelések tették ki a 284 385 asszisztált reprodukciós kísérlet többségét az Egyesült Államokban, így 78 052 olyan csecsemő születhetett meg abban az évben, mint Louise Brown.

Menkin sikere azonban mégsem volt véletlen, hiszen az odajutáshoz évekig tartó kutatómunka, nehezen megszerzett technikai készségek és türelem kellett. A sikeres kísérlet után a kutatónő 18 tudományos értekezést írt, köztük két történelmi jelentést is a Science folyóiratban, de ellentétben társszerzőjével, Rockkal, ő nem vált ismertté. A tudományos világ sem tud megegyezni Menkin szerepével kapcsolatban, ezt mutatja, hogy milyen sokféleképpen hívták: technikusnak, kutatóasszisztensnek, biológusnak, Dr. Menkinnek, Mrs. Menkinnek. Bár bizonyos értelemben mindegyik igaz, ő mégis több volt, mint egyszerűen Rock asszisztense. A termékenységi szakértőről szóló, a The Fertility Doctor: John Rock And The Reproductive Revolution című könyvben a szerző, Marsh Ronner utólag bevallotta, sajnálja, hogy Menkint csak kutatási asszisztensnek minősítette, hiszen munkásságát tekintve egyenrangú volt Rockkal.

Nőként a tudományos világban

Lánykori nevén Miriam Friedman Rigában, Lettországban született 1901. augusztus 8-án. Kisgyermek volt, amikor családjával az Egyesült Államokba vándoroltak, ahol apja elegendő pénzt keresett orvosként, hogy kényelmes gyermekkort biztosíthasson számára. Később visszaemlékezett arra, hogy „elbűvölten” hallgatta, amint apja elmesélte neki, hogy a tudomány hamarosan kitalál egy gyógymódot a cukorbetegségre. Az apai hatásnak is köszönhetően a lány tudományos pályája ígéretesen indult, 1922-ben a Cornell Egyetemen végzett szövettan és összehasonlító anatómia szakon. A következő évben a Columbia Egyetemen szerzett mesterfokozatot genetikából, és rövid ideig biológiát és fiziológiát tanított New Yorkban. Ám amikor úgy döntött, hogy apja nyomdokaiba lép, és beiratkozik az orvosi egyetemre, akadályba ütközött: az ország két legjobb orvosi egyeteme elutasította. „Nem tudom, miért. Azt hiszem, ehhez leginkább a személyiségemnek volt köze” – emlékezett vissza később, de valójában az egyetemek visszautasításának hátterében egészen biztosan az állt, hogy Miriam nő volt. Akkoriban ugyanis kevés elit orvosi egyetem fogadta be a nőket, azok pedig, amelyek igen, szigorú kvótákat szabtak ki. A Cornell is igyekezett korlátozni a női hallgatók számát, nehogy az iskolát „elárasszák a női jelentkezők” – ahogy egy dékán 1917-ben fogalmazott. Mások csak a háború éveiben kezdtek nőket fogadni – köztük a Harvard is, ahol 1945-ben indult az első női osztály. Az egyetem „nőkérdésről” folytatott vitája során az egyik oktató azzal érvelt, hogy a női hallgatók felvétele sértené „az alapvető biológiai törvényt, miszerint a nők elsődleges feladata a gyermekvállalás és a gyermeknevelés”.

Miriam tehát nem ment az orvosira, ehelyett feleségül ment egy harvardi orvostanhallgatóhoz, Valy Menkinhez. Miriam titkárnőként dolgozott, hogy segítsen férjének, és újabb alapdiplomát szerzett titkársági tanulmányokból a Simmons College-ban. Kihasználva az egyetemhez való közelségét, bakteriológiai és embriológiai kurzusokat végzett, és segített férjének a laboratóriumi kísérletekben. Ott ismerkedett meg Gregory Pincusszal, a harvardi biológussal, aki később Rockkal együtt a fogamzásgátló tabletta társfejlesztőjévé vált. Pincus frankensteini tudósként volt akkoriban ismert, aki edényben megtermékenyített „apátlan nyulakat” hozott létre. Ő bízta meg Menkint, hogy vonjon ki két kulcsfontosságú hormont az agyalapi mirigyből, amelyeket a nőstény nyulak méhébe kellett fecskendeznie, hogy extra petesejteket termeljenek ki. Menkin ezt a feladatot ügyesen hajtotta végre, de a laborban töltött ideje nem volt hosszú életű, ugyanis 1937-ben Pincust elbocsájtották, és visszatért Angliába, Menkin ennek következtében pedig elvesztette az állását.

John Rock ezt követően jelent meg a színen, mint termékenységi specialista, aki Pincus állatokkal kapcsolatos meglátásait a klinikai kutatásokba akarta átvinni. Menkin jelentkezett a laborjába, és felvételt nyert. „Okos, kitartó és aprólékos volt – tökéletesen illett Rockhoz –írja róla Marsh a könyvében. – Zseniális volt, intuitív, és készen állt arra, hogy válaszokat keressen, de kevés türelme volt a laboratóriumi munkához.”

Az első embrió a csészében

Minden kedden 8:00-kor Menkin a műtő előtt várakozott a Free Hospital for Women alagsorában, amely egy jótékonysági kórház Brookline-ban, Massachusetts államban, alacsony jövedelmű nők számára. Ha szerencséje volt, Rock átnyújtott neki egy apró petefészekdarabot, vagy egy kis mogyoró méretű tüszőt, amelyet éppen eltávolított egy páciensből. A nő felrohant a laborjába, ott felvágta a tüszőt, hogy kiszabadítsa a benne lévő értékes petesejtet. Ez nem volt könnyű mutatvány. Bár ez az egyik legnagyobb sejt, az emberi petesejt még mindig kisebb, mint a mondat végén található pont. A legtöbb embernek nagyítóra van szüksége, hogy lássa; és akkor is csak egy sötét foltnak tűnik. Menkin számára ez az apró kis petesejt egy egész univerzum volt. Szabad szemével még ránézésre is meg tudta pontosan állapítani, hogy deformálódott-e vagy normális. Büszkén nevezhette ezért magát Rock „petesejtkergetőjének”.

Menkin hétről hétre ugyanazt a rutint követte: kedden petét szabadított fel, szerdán spermát injektált a csészébe, csütörtökön imádkozott, pénteken mikroszkópba nézett. Minden pénteken, amikor benézett a csészébe, csak egy sejtet látott, egy megtermékenyítetlen petesejtet és egy csomó elhalt spermát. Ez a szomorú eset 138 alkalommal ismétlődött meg, ami több mint hat évet ölelt fel. Menkin órákig dolgozott a petesejttel, egyik kezével megette a szendvicsét, a másikkal folyadékot csepegtetett hosszú éjszakákon át, egészen addig a végzetes péntekig, amikor kinyitotta a Petri-csészét, és Rockért kiáltott. „Szokás szerint a város másik végén volt a kórházban – emlékezett vissza később Menkin, egy iskolásokkal folytatott beszélgetés során. – Telefonáltunk neki… Amikor meglátta, mi van az csészében, fehér lett, mint a fal.”

A labor megtelt bámészkodókkal – mindenki befutott, hogy megnézze a valaha látott legfiatalabb emberi embriót. Hogy megőrizze, Menkin cseppenként öntött folyadékot a csészébe. Az első embrió azonban elhalt, ez volt „az első vetélés egy kémcsőben” – emlékezett vissza szomorúan a kutató. Az eredményt még háromszor megismételte, és egy másik kétsejtes zigótát és két háromsejtes zigótát hozott létre. Üvegbe tette, vörösre és kékre festette őket, és elküldte a baltimore-i Carnegie Institute of Washingtonba. „Ezek a példányok a mi büszkeségünk és örömünk voltak, mert bebizonyították, hogy kétségtelenül megmaradt a petesejt” – mondta később Menkin, aki Rockkal együtt ebben az időben több száz levelet kapott meddő nőktől azzal a kérdéssel, vajon a tudomány meg tudja-e gyógyítani őket.

Menkin ekkorra már készen állt arra, hogy reproduktív tudós legyen, aki még tovább feszíti a termékenység határait. Azt tervezte, hogy egy petesejtet négysejtes, majd nyolcsejtes embrióvá növeszt.  Ekkor azonban olyan dolog történt, amire sem ő, sem Rock nem számított: férje elvesztette az állását, feleségeként és gyermekei anyjaként pedig követnie kellett őt az észak-karolinai Duke Egyetemre, ahol az IVF botránynak számított – egy ottani orvos szerint például az „in vitro nemi erőszak”. Menkin képességei nélkül az IVF-kutatás Bostonban leállt, Rock egyik asszisztensének sem sikerült véglegesen in vitro megtermékenyítenie a petesejtet.

Megtermékenyítéstől a fogamzásgátlásig

Bárhová is vitte férje munkája, Miriam mindenhol kereste a lehetőségeket, hogy szenvedélyével foglalkozzon. Prominens reproduktív kutatók ajtaján kopogtatott, és megkérte Rockot, hogy írjon neki referenciát. Csakhogy még 1945-ben sem tudott bejutni egy laborba sem, távolról mégis együttműködött Rockkal, 1948-ban a páros például megjelentette teljes jelentését az első IVF-eredményükről a Science oldalain. Ám Menkinnek hamarosan új korlátokkal kellett szembenéznie az IVF folytatása során. Évekig halogatta a válást Valytól, aki pénzt tartott vissza tőle, és gyakran erőszakkal fenyegette meg a gyerekek, Lucy és Gabriel előtt. „Azt hittem, hogy a válás túl nagy traumát okozna” – írta egy 1948 szeptemberében kelt levelében. De amikor férje viselkedése tűrhetetlenné vált, úgy döntött, mégis lép. „Nem akarok öngyilkosságot elkövetni ezzel a huzavonával” – írta. Ügyvédet keresett, válókeresetet nyújtott be, és megszerezte Lucy felett a szülői felügyeleti jogot.

Egyedülálló anyaként most azon kapta magát, hogy takarékoskodnia kell a megélhetésért. Feladatai mellett az epilepsziás Lucy miatt pszichiáterekhez és orvosokhoz kellett utaznia, így kevés ideje maradt a kutatásra. Az 1950-es évek elején Menkin visszaköltözött Bostonba, hogy beírassa Lucyt egy speciális nevelési igényű gyermekek iskolájába. A városban újra találkozott Rockkal– de sok minden megváltozott az elmúlt évtizedben. A kor reproduktív feladata most nem az volt, hogy több baba szülessen, hanem éppen az, hogy megakadályozzák a foganást. Rocknak ​​ elsődleges küldetése ezért most az volt, hogy kidolgozzon egy kényelmes fogamzásgátlási módszert, amely vállalkozás 1960-ban a fogamzásgátló tabletta történelmi jóváhagyásához vezetett.

Miriam a színfalak mögött dolgozott, kutatási témákat vizsgált, a japán spermiumok lefagyasztásától a lovak meddőségéig. Társszerzője volt azoknak a tanulmányoknak, amelyek azt vizsgálják, hogy a nők menstruációját stabilizálni lehet-e a fénnyel, és hogy egy melegítő szuszpenzor átmenetileg terméketlenné teheti-e a férfiakat. Menkin tehát Rockhoz hasonlóan szintén a szaporodás titkait kutatta, kiterjesztve a tudomány addig ismert határait. Együtt érzett a meddő nőkkel, és büszke volt arra, hogy hozzájárulhat egy olyan technológiához, amely egy nap segíthet nekik anyává válni. Érdekes módon azonban ő sosem használta volna ezt a kezelési módszert. 

Valódi szenvedélye mégiscsak az volt, hogy megfejtse a méhen kívüli megtermékenyítés tudományos rejtvényét. Számára az in vitro munka egy nagyobb tudományos projekt része volt, egy kisiklott karrier beteljesülését jelentette. Nehéz megállapítani, hogy Miriam Menkin mit érhetett volna el, ha másképp alakult volna az élete – ha nem ment volna feleségül Valyhoz, vagy ha ledoktorált volna. Ám maga a korszak, amiben élt és saját életkörülményei sem tudják csorbítani zsenialitását és tudományos eredményeit, amelyek áttörést hoztak a meddőségi kezelés terén.

(A bbc.com cikke nyomán)

Lombikprogram itthon

• Már anyuka a Semmelweis Egyetem első lombikbébije
• Egy magyar találmánnyal sikeresebbé tehetik a lombikprogramot
• Spermahiány: a magyar nem elég jó, a dán nem jöhet