A boszorkányperek sosem a hatalmasokat célozták meg. Általában a társadalom legmarginálisabb tagjait üldözték – különösen a nőket. A büntetés többnyire valamilyen koholt morális vétség, erkölcstelenség miatt járt. A történelem leghíresebb boszorkánypere a massachusettsi Salemben történt, 1692-1693 telén és tavaszán. A tárgyalás végére 141 gyanúsítottat, férfit és nőt is boszorkányként ítéltek bíróság elé, tizenkilenc embert akasztással végeztek ki. Bármennyire is elképzelhetetlen, boszorkányperek azonban nem kizárólag a múltban léteztek. Ugyan már nem hívják őket boszorkányüldözésnek, az újkorban is előfordult, hogy koholt vádak, általában valamilyen morális vétség alapján ítélnek el nőket. Sőt a mai napig vannak olyan országok, ahol léteznek igazi boszorkányperek.
Börtön a házasságon kívüli szexért
2012-ben a Human Rights Watch kampánycsoport közölte, hogy több száz afgán nő sínylődik börtönben úgynevezett erkölcsi bűncselekmények miatt, amelyek közé tartozik az otthonról való szökés és a házasságon kívüli szex. A Kabulban kiadott „Szöknöm kellett” című jelentés a nők szabadon bocsátására szólította fel az afgánokat, és kijelentette, hogy Hamid Karzai akkori elnök nyugat által támogatott kormánya nem teljesítette a nemzetközi emberi jogi törvények szerinti kötelezettségeit (mindezt úgy, hogy ekkor már/még nem a tálibok voltak hatalmon). „Megdöbbentő, hogy 10 évvel a tálibok megdöntése után nők és lányok még mindig börtönben vannak, mert a családon belüli erőszak vagy a kényszerházasság elől menekülnek” – mondta akkor Kenneth Roth, a Human Rights Watch ügyvezető igazgatója. A csoport becslései szerint összesen 400 nő volt akkoriban börtönben, akiket olyan bűncselekmények miatt vádoltak vagy ítéltek el, mint például “szökés”, ami az afgán büntető törvénykönyv értelmében nem minősült bűncselekménynek.
Néhány nőt és lányt a „zina”, vagyis a házasságon kívüli szex miatt ítéltek el, miután megerőszakolták vagy prostitúcióra kényszerítették őket. A jelentés szerint a bírák gyakran kizárólag az ügyvédek távollétében tett “beismerő vallomások” alapján ítéltek, anélkül, hogy felolvasták volna őket az írni-olvasni nem tudó nőknek. Az elmarasztalás után a nőket rendszeresen hosszú, egyes esetekben több mint 10 évnyi börtönbüntetéssel sújtották. A mélyen konzervatív társadalomban a jelentésben megkérdezett 58 fogvatartott közül sokan attól tartottak, hogy a családjuk „becsületbeli” okokból meggyilkolhatja őket, miután szabadultak. Egy 17 éves, Khalida P-ként emlegetett rabot például azért zártak be, mert megszökött egy fiúval annak ellenére, hogy a szülők megtiltották a házasságkötésüket. A jelentésben a lány azt vallotta, maga a család fizetett a börtön személyzetének, hogy gyilkolják meg az „erkölcsi vétekért”. A jelentés egy olyan nőre is hivatkozott, akit három év börtönbüntetésre ítéltek, miután megszökött az apósától, aki megerőszakolta és meggyilkolta a testvérét. „Boldog vagyok itt (a börtönben). Itt nem félek, mert tudom, hogy senki sem jön éjszaka, hogy megöljön” –nyilatkozta a nő.
Engila (20) egy kabuli börtön cellájában, Afganisztánban. Englia bűne az volt, hogy kétszer házasodott. Első férje halála után szülei kényszerítették a második férfihoz (Fotó: Paula Bronstein/Getty Images)
Leánynevelő intézetek
A fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerének kezdeti éveiben a serdülőkorú elkövetőket kis felnőtteknek tekintették, akik gyakran kaptak büntetést törvényszegéseikért az 1800-as években. Az intézetek elsődleges célja a fegyelem és a nevelés volt azon javíthatatlan fiataloknak a számára, akikből hiányzott a „kívánatos jellem”. A csavargás, a gyakori látogatás uszodatermekben vagy szalonokban, és egyéb kicsapongó magatartás, a profán nyelvhasználat mind olyan „szexuális bűncselekménynek” számított, amelynek elsődleges gyógymódja a családból való kiemelés volt. A késő 19. században Lancasterben (Massachusetts állam) a lányokat simán javítóintézetbe küldték apróbb vétkekért is, hogy megelőzzék a további „szemtelen cselekedeteket”. Hasonlóképpen a huszadik század eleji New Yorkban is javítóintézet járt a felügyelet nélküli randevúzásért. A szexuális tisztaság lett a nőiesség jelzője. Miközben a lányokat bíróság ítélte el a szexuális találkozókért (még akkor is, ha ezeket a férfiak kényszerítették ki), a fiúk egyáltalán nem kaptak jogi büntetést ezért. Vagyis szinte minden lányt, aki egynél több férfival létesített szexuális kapcsolatot, javítóintézetbe dugták, ráadásul ezeknek a lányoknak közel hetven százaléka volt vérfertőzés áldozata – bár ez a „felfedezést” többnyire tényként, nem pedig enyhítő körülményként jegyezték meg.
Egyedül eszel egy étteremben? Nemibeteg vagy!
Újkori boszorkányüldözésért nem kell Afganisztánba vagy az 1800-as évekbe menni. A 20. század nagy részében, Amerikában egy kevéssé ismert, de széles körben elterjedt kormányzati program bírósági tárgyalások nélkül zárta be a nőket pusztán a szexuális úton terjedő fertőzések miatt, majd veszélyes, mérgező „kezelésekre” kényszerítette őket. A törvény egyik legdurvább példája az a két tucat nő, akit a hatóságok egy nap alatt fogtak el a kaliforniai Sacramentóban, 1919-ben. Margaret Hennessey volt az egyikük, aki épp a nővérével sétált a húspiacon, amikor letartóztatták. Február 25-én derűs téli reggel volt, enyhe széllel, viszonylag mérsékelt hőmérséklettel. Hennessey – aki a kaliforniai Richmondban élt férjével – a városban tartózkodott, és nővére, Mrs. M. Bradich otthonában gyógyult ki épp influenzából. Miközben a két nő a piac felé sétált, egy bizonyos Ryan tiszt és Sacramento „erkölcsi osztagának” egyéb tagjai megállították őket. A tiszteknek az volt a feladatuk, hogy „megtisztítsák a várost a bűnöktől és az erkölcstelenségtől”. A rendőrség letartóztatta a két nőt.
“A prostituáltak a probléma forrásai” (Fotó: Pictures From History/Universal Images Group via Getty Images)
Mrs. Hennessey megpróbálta elmagyarázni, ki ő és mit csinál Sacramentóban. Azt mondta a tiszteknek, hogy van egy 6 éves fia, aki a helyi iskolába jár, és ha letartóztatják, valakinek gondoskodnia kell róla. „A tisztek – mondta Hennessey később a sajtónak – nem figyeltek oda, hanem a húgomat és engem a kórházba vittek”. A kórház a Canary Cottage volt, egy elkülönítő intézmény, ahol az egyik orvos rögtön vizsgálat alá vetette a nőket, hogy kiderítse, van-e szexuális úton fertőző betegségük. „A kórházban úgy kellett alávetnem magam a vizsgálatnak, mintha a világ egyik alacsonyrendű nője lennék. Azt akarom mondani, hogy soha életemben nem voltam ennyire megalázva” – mondta Mrs. Hennessey a helyi lapnak.
Margaret Hennessey tapasztalata korántsem volt szokatlan. Egy olyan program keretében vették őrizetbe, amelyről valószínűleg soha nem olvastál a történelemkönyvekben: ez a program az „amerikai terv” nevet viselte. Az 1910-es évektől az 1950-es évekig, illetve egyes helyeken még az 1960-as és 1970-es évekig is
amerikai nők tízezreit – talán több százezret – tartottak fogva, és vizsgálták meg nemibetegségekre a saját beleegyezésük nélkül.
Ha a nők tesztje pozitív lett, az amerikai tisztviselők megfelelő eljárás nélkül börtönbe zárták őket – a nők kényszerinternálása néhány naptól több hónapig tarthatott. A feljegyzések szerint ezekben az intézményekben a nők gyakran kaptak higanyinjekciót, és arra kényszerítették őket, hogy a szifilisz akkori leggyakoribb kezelésének, az arzénalapú gyógyszerek szedésének vessék alá magukat. Ha helytelenül viselkedtek, vagy ha nem mutattak „megfelelő” tiszteletet, megverték vagy hideg vízzel leöntötték őket, magánzárkába vetették, sőt akár még sterilizálták is őket. Bár papíron a törvény nemileg semleges volt, a gyakorlatban szinte kizárólag nők voltak az áldozatai.
Az Amerikai Higiéniai Szövetség figyelmeztető plakátja a nemibetegségekre, a II. világháború idején (Fotó: Corbis via Getty Images)
Visszatérve február 25-re, amikor még 22 másik nőt tartóztattak le hasonló vádak alapján, a vizsgálatok kimutatták, hogy sem Hennessey, sem Bradich nem szenvedett nemibetegségekben, ezért a tisztek este 8 óra körül elengedték őket, de elrendelték, hogy másnap reggel jelenjenek meg a bíróságon. Bár a vádakat elvetették, a letartóztatás nem maradt következmény nélkül. „Nem merek kimenni az utcára – mondta később Hennessey–, mert attól félek, hogy ismét letartóztatnak.” Valójában a nemibetegség gyanúja miatt letartóztatott 22 nő közül 16-ot még aznap szabadon engedtek, köztük Hennesseyt és Bradichot, hatot fogva tartottak, és nem beszélhettek vagy léphettek kapcsolatba senkivel, végül csak egynél volt pozitív a teszt. Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy az ő letartóztatása sem volt jogos. A program egyértelműen szexista (szinte minden megvizsgált és letartóztatott személy nő volt), és közegészségügyi szempontból értelmetlen volt. Az „ésszerű gyanú” homályos mércéje pedig lehetővé tette a tisztviselőknek, hogy gyakorlatilag bárkit letartóztassanak. Az archívumokban vannak olyan feljegyzések, amelyek azt dokumentálják, hogy
pusztán azért vettek őrizetbe és vizsgáltak ki nőket, mert egyedül ültek egy étteremben; vagy mert úgy sétáltak az utcán, hogy azt egy férfi tisztviselő gyanúsnak találta.
Sok nőt akkor is őrizetbe vettek, ha nem volt hajlandó szexelni rendőrökkel vagy egészségügyi tisztekkel – derül ki a korabeli leleplezésekből. Az 1940-es évek végén a San Francisco-i rendőrtisztek olykor azzal fenyegetőztek, hogy a nőket hüvelyi vizsgálatnak vetik alá, ha nem tesznek eleget a szexuális követeléseiknek. Különösen a színes bőrű és a bevándorló nők voltak a célpontok.
Az amerikai terv végrehajtása az 1970-es években véget ért, ám minden államnak továbbra is megvan a joga arra, hogy megvizsgálja az „okkal gyanúsított” személyeket és elkülönítse a fertőzötteket, ha az egészségügyi tisztviselők ezt szükségesnek tartják, írja a History.com.
Boszorkányok márpedig léteznek?
Furcsa és megdöbbentő leírni, de máig zajlanak boszorkányperek a világon, sőt az Egyesült Nemzetek Szervezete és a Stepping Stones Nigéria megállapították, hogy a boszorkányperek száma világszerte növekszik. Ezek szinte mindig erőszakosak, és néha halálosak is. Máig előfordul, hogy betegség esetén a boszorkányságot tekintik kiváltó oknak, és ez különösen igaz azokra a helyekre, ahol rossz az orvosi ellátás vagy kevés az oktatási lehetőség. Bár a boszorkányságba vetett hit nem korlátozódik a fejlődő világra, ott gyakrabban fordulnak elő boszorkányperek. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint Zambiában a terhes nők közel 25 százaléka HIV-fertőzött vagy AIDS-beteg. Gyakori vád, hogy boszorkánysággal terjesztik a HIV/AIDS-t. Az úgynevezett „boszorkányvadászok” mérgező „teával” ölik meg a boszorkánysággal vádolt személyeket. Egy zambiai városban egy boszorkányvadász 16 embert ölt meg kevesebb, mint négy hónap alatt, de több tucat embert gyilkoltak le Pápua Új-Guineában, a Csendes-óceán trópusi szigetének keleti felében is. 2009 januárjában egy fiatal lányt például elevenen megégettek, és azzal vádoltak, hogy boszorkány volt, és férfiakat fertőz meg HIV/AIDS-szel.
Indiában olykor a földbirtokos nőket vádolják meg boszorkánysággal a mai napig. A gyanúsított boszorkány szomszédjai gyűjtik a tűzifát a máglyára. A nők, gyakran az idősebb özvegyek emiatt félnek elhagyni az otthonaikat. De nemcsak a gazdag nők, hanem a másként kinéző emberek is gyakran boszorkányperek áldozatai. Tanzániában az albínókat a bőrük miatt fenyegeti halál – 2007 óta több mint 50 albínót öltek meg rituális célból. A tanzániai boszorkánydoktorok úgy vélik, hogy az albínók karja, lába, bőre és haja különleges varázslatot rejt magában, és használatuk szerencsét hoz ügyfeleiknek a szerelemben és az üzleti életben. A Benini Köztársaságban pedig még mindig boszorkánynak tartják azt az újszülöttet, aki nem fejjel előre és arccal felfelé születik. Az úgynevezett bababoszorkányokat hibáztatják a mezőgazdasági szempontból rossz évszakokért vagy betegségekért. Sok csecsemőt hagynak el emiatt vagy ölnek meg a mai napig.
Nyitókép: Nazifa, 23 éves afgán nő könyörög fogvatartóinak, hogy engedjék szabadon, miután házasságtörésért letartóztatták Kabulban (Fotó: Paula Bronstein/Getty Images)
