Szilágyi Liliána szembenézett az igazsággal

Szilágyi Liliána vallomása olyan bátorságra vall, ami sokaknak, akik ma is elszenvedői a szülők bántalmazásának, felfoghatatlan lehet. Az úszónő interjújában arról beszélt, hogy édesapja testileg és lelkileg is bántalmazta gyerekkorában, sőt, szexuálisan is bántotta. Beszélt a félelemről, ami uralta az elmúlt 25 évét, a rettegésről, amiben felnőtt nőként is élt a családjában. Fojtogatásról, félájultra verésről, gyilkossággal való fenyegetésekről is vallott, egészen megrázó részleteket mondott el. „Az apám egy ügyvéd ember, félek, hogy mit fog csinálni” – nyilatkozta, ami utal arra is, hogy a félelem most is a mindennapjai része.

Ellopott gyerekkor

Szilágyi Liliána is, ahogy minden más gyerek is, természeténél fogva szeretett és bízott a szüleiben, az édesapjában is. Éppen ezért könnyű célpontja lehet a saját gyerek az úgynevezett incestusagresszoroknak. Az agresszív, erkölcstelen felnőttek, akik akár a 2-3 éves gyerekeiket is teljes erejükből megütik, a gyerek érzelmi kiszolgáltatottságát használják ki. Azt a vágyat tapossák át, ami a gyerekekben az ősbizalom és a szeretet, az agresszorok eszközei pedig a lehető legsúlyosabbak: szóbeli fenyegetésekkkel érik el a tartós félelmet. Mint például, hogy megöllek, megverlek, anya rosszul lesz miattad, senki nem hisz neked, gyűlölni foglak, örökbeadlak, elhagylak, tönkreteszed a családot. És miért teszi mindezt az agresszor a családon belül? Mert megteheti.

Bántalmazott gyerekként mindennapos az érzés, hogy reménytelen a helyzet, nincs kitől segítséget kérni, ráadásul a helyzet abszurd, ha az agresszor szülő társadalmi helyzete valamilyen hatalmi pozíció. Ez pedig csak erősíti a családban is fennálló hatalmi helyzetét, pláne, ha a szavahihetőségről van szó. A gyerekekben pedig kialakul a bűnösség érzése, pszichológiai értelemben elszigetelődnek az őket körülvevő világtól. Ez pedig ördögi körként hathat, hiszen az út újra visszavezeti őket az agresszorhoz. Az egyetlen olyan emberhez, akitől figyelmet kapnak, még ha az súlyosan mérgező, akár perverz is. Amikor az agresszor sértő, ocsmány jelzőkkel illeti a gyerekét, például lekurvázza rendszeresen, pontosan azt teszi, amit a legtöbb incesztagresszor: hárítja magáról a gondoszság felelősségét, kivetítve azt a saját gyerekére. 

Szilágyi Liliána (MTI Fotó: Kovács Tamás)

Gyerekként és felnőttként is viselik a bántalmazottak a traumatikus gyerekkorukat, ezt nem lehet teljesen elfelejteni. Megmaradnak az emlékek, és ezek pszichológiai és mentális problémák sokaságához vezethetnek, mint amilyen a szorongás, a poszttraumatikus stressz szindróma. A függőségek gyakoriak lehetnek felnőttkorban, sajnos a személyiség is torzul, antiszociálissá válhat az illető felnőttként. (Szilágyi Liliána bulímiáról, hangulatingadozásról és depresszióról is nyilatkozott korábban.) Ezek pedig mind érthető reakciói az emberi elmének, hiszen szó szerint meglopták a gyerekkorukat.

Durván kihat a felnőttkorra

Az érzelmi stabilizálódás lehet a legfőbb vágyuk, és ezt sokan úgy érik el, hogy kettős életet élnek. Egyet másoknak mutatnak, kedvesek, szórakoztatóak, barátságosak, a másik életük pedig sírógörcsökkel, függőségekkel, érzelmi hullámzásokkal jár, amiket titkolnak mások előtt. A mentális állapotot mélyítheti az is, ha szexuális visszaélés is történt a gyerekkorban, amiről a másik szülő tudomást szerzett, de semmit nem tett ellene, ugyanúgy élte tovább a mindennapokat. Csendestársként vett részt a bántalmazásokban. 

Van olyan megküzdési stratégiai is, amit nevezhetünk akár az alma és a fája helyzetnek. Előfordul, hogy a rendszeres erőszakot elszenvedett gyerek hatalmasnak, sérthetetlennek látja a bántalmazó szülőjét, éppen ezért azonosulni kezd vele. Ő maga is szeretne ilyen tulajdonságokat, hiszen ezeken keresztül képes lenne arra, hogy megvédje magát. Nem tudatosan, de éppen azokat a személyiségjegyeket kezdik el magukévá tenni, ami egyenes úton vezet az agresszióhoz. Azaz ahhoz, hogy ők maguk stresszhelyzetben felnőttként másokat fognak bántani. Ez az alma a fájától állapot nem törvényszerű, sokan vannak, akik valóban agresszió és erőszak nélkül élik a felnőtt életüket, és képesek voltak arra, hogy ne azonosuljanak azzal a viselkedéssel, amit egész életükben gyűlöltek.

Felnőttként gyakori lehet, hogy a test mondja meg, amit a lélek képtelen, és betegségek formájában megmutatkoznak a problémák. A migrén, a fejfájás ilyen, a gyomorproblémák szintén, a kimerültség, étvágytalanság vagy akár az evési kényszer szintén ilyenek. Ezek bármelyike együtt járhat az alvászavarral. Érdemes ezeket komolyan venni, pszichoszomatikus formában súlyossá is válhatnak. A munkahelyi teljesítményen, a párkapcsolaton szintén nyomot hagyhatnak a gyerekkori sebek. 

A felnőttkori párkapcsolatokban már a párválasztást magát is befolyásolhatja a traumatikus gyerekkor, vannak, akik a feldolgozatlan gondok miatt olyan partnerbe lesznek szerelmesek, akikkel újraélhetik a traumákat – tudatalatt ilyenkor a megoldásra törekvés is zajlik. Ha a bántalmazó szülő a már felnőtt gyereke életére komolyan hatással van – márpedig általában vannak –, akkor a féltékenység is jelen lehet a bántalmazó részéről, esetleg elüldözi a mérgező szülő a választott partnert, befolyásolja, manipulálja. Addig legalábbis, ameddig hagyják neki. A bizalom és a kötődés is durván sérültek a gyerekkorban, így felnőttként a bizalmatlanság, az érzelmeket kerülő, azokat hárító viselkedés is jelen lehet. Van még valami, ami egyértelmű jele lehet a felnőttkori párkapcsolatokban a gyerekkori bántalmazásnak, ez pedig a harag. A mérgező szülők kiváltsága a harag érzése, a bántalmazott gyerekeket pedig arra trenírozzák az agresszor szülők, hogy nem érezhetnek érzelmeket, legalábbis semmilyen formában ne mutassák ki.

A kiutat a felnőtt lét jelentheti, azaz az, ha megszabadul az illető a gyerekkor fájdalmas eseményei miatt érzett felelősségtől. Felnőttként ez jelenti a legnagyobb terhet, és ezt a terhet pontosan oda kell tenni, ahova való: a bántalmazó és mérgező szülőkre kell dobni. A legtöbb felnőtt saját magát hibáztatja azért, ami vele történt, valamit ő csinált rosszul, okkal és jogosan nem törődtek vele, megérdemelte, hogy nem kapott szeretetet vagy a megalázó beszólogatásokat, vicceket, gyúnyneveket (ez utóbbi tipikusan jellemző a mérgező szülőkre). A szülők boldogtalanságáért, rossz házasságáért, a verésekért, a molesztálásért és az alkoholproblémákért sem a gyerekek a felelősek. Felnőttként első lépésben ezt a fajta lelki terhet kellene letenni. 

Szilágyi Liliána a Duna Arénában, 2017-ben (MTI Fotó: Illyés Tibor)

Kié a teher? Ez a feldolgozás lényege

Annak tudatosítása, hogy a szülők voltak a felelősei mindannak, ami történt, kulcsfontosságú. A családi hiedelmek felülírhatják ennek a tehernek a lerakását, és emiatt lehet nehéz szembenézni a történtekkel. A felelősség átvállalása azonban az erőszakot elszenvedő gyerekek túlélésének eszköze, azaz az, hogy ők a rosszak, nem pedig a szülők. A felnőttkori önpusztító viselkedés és a függőségek mögött éppen ez a hiedelem áll, viszont ettől az önvádtól mindenképpen fontos megszabadulni. Segítséggel, pszichológus segítségével könnyebbé válhat ez az egyébként igen fájó folyamat. 

A rendszeres fizikai tevékenység végzése szintén fontos a felnőttkorban, ez segíthet levezetni a harag érzését. A sport erre tökéletes lehet. A kialakult negatív önképet mindenképpen meg kell változtatni pozitív irányba, ebben szintén szakember lehet a jó megoldás. A traumatikus gyerekkort meg kell gyászolni, a veszteségeket is fontos meggyászolni. Hiszen akit gyerekkorában a szülője bántott, elvesztette a saját magával kapcsolatos jó érzéseket, elveszítette a bizalmát, a szeretetet, elvesztette az örömöt és a spontaneitás megélését, továbbá elvesztette a saját ártatlanságát. A gyász folyamata segíthet feldolgozni a múlt traumáit, a veszteségekről is fontos beszélni, ezek kezdik ki igazán az önbecsülésünket. Ahhoz, hogy felnőttként ezt visszaszerezzük, muszáj a veszteségeket is végigvenni. Azonban az egyéni terápiás munka, a segítő csoportok, hasonlóakat átélt személyekkel való beszélgetések mellett a társadalomnak is van felelőssége abban, amikor egy gyereket a szülei súlyosan bántanak éveken keresztül. 

Sok-sok kérdés merül fel egy ilyen történetet hallva, mint amilyen Szilágyi Liliánáé. A legelsők között talán az is ott van, hogy a környezet miért nem vett észre ebből semmit. A gyermekvédelmi rendszernek, ha igazán működne, pont ez is célja lenne, hiszen egy megvert kislányt látnak az iskolában a tanárai, a barátai (akiknek vannak szülei), látja a háziorvosa, a nagyszülők, a szülők barátai. Bármennyire is szeretnék az agresszorok izolálni a saját családtagjaikat, kihagyhatatlan, hogy olykor orvos vagy a tanárok ne találkozzanak a gyerekkel. Kimondható tehát, hogy Magyarországon a gyermekvédelmi rendszer hiányosságaira is rámutatnak a hírekben olvasható gyerekekkel szembeni visszaélések. Abban pedig, hogy ezeket az erőszakos cselekedeteket visszaszorítsuk, hogy kevesebb gyerektől rabolja el a saját szülője az egész gyerekkorát, valahol mindannyiunknak van felelőssége.

(A cikk szerzője párkapcsolati tanácsadó és szexológus, a cikkhez Susan Forward Mérgező szülők című könyvét használtuk alapul.)