A Netflixnek köszönhetően az elmúlt hetekben nagyon sokat lehetett olvasni két szélhámosról: Anna Szorokinról, aki magát gazdag német örökösnőnek kiadva sikeresen beépült a manhattani elitbe, és aki a börtönben töltött idő után sem mutat semmi megbánást, amiért hagyta, hogy mások fedezzék fényűző életét, illetve ott van Simon Leviev, vagyis Shimon Hayut, aki azt állította magáról, hogy ő Lev Leviev, az LLD Diamonds gyémánttársaság tulajdonosának fia, és aki az évek során több millió dollár értékben csalt ki pénzt nőktől, és aki – tegyük hozzá – ragaszkodik hozzá, hogy ő egy tisztességes üzletember. A ő példájuk mutatja, hogy az emberek a mai napig bedőlnek az álörökösnek, ősi trükk ez, amit, ahogyan a fenti példa mutatja, nemcsak nők, hanem férfiak is alkalmaznak. Össze is gyűjtöttünk néhány példát.
Csalók mindenhol és mindenkor
A skót származású Gregor MacGregor 16 évesen lépett be a brit hadseregbe, ahol egészen 1810-ig szolgált. Ezután Dél-Amerikába utazott, hogy a spanyolellenes lázadók oldalán harcoljon. MacGregor 1821-ben visszatért Nagy-Britanniába, és azt állította, hogy ő, Cazique, a Poyais nevű ország uralkodója. Hazájáról azt híresztelte, hogy egy csodás éghajlattal és termékeny földdel rendelkező brit gyarmat. Ezzel a sztorival elég sok befektetőt sikerült megnyernie, ám azokra, akik meg akarták látogatni Poyais-t, óriási csalódás várt. Ugyan komoly botrány keveredett az átverésből, Gregor McGregornak mindez nem szegte kedvét, Franciaországban is megpróbálkozott egy hasonló tervvel, majd kisebb csalásokkal próbált pénzhez jutni. A férfi, akinek valahogyan sikerült megúszni a börtönbüntetést, ezután Venezuelába költözött, ahol amellett, hogy állampolgárságért folyamodott, követelte, hogy nevezzék ki tábornoknak. Amikor 1845-ben meghalt, teljes katonai tiszteletadás mellett temették el, és az elnök és a kabinet követte a koporsóját. Ha valakit szeretné felkeresni Poyais-t, vagyis azt a területet, amit MacGregor annak jelölt be a térképen, akkor Hondurasba kell utaznia, írja a HistoryExtra.
Gregor MacGregor (Fotó: Wikipedia)
Harry Domela 1905-ben született német szülők gyermekeként a lettországi Kurlandban (akkoriban az Orosz Birodalom része). Tizenöt évesen az első freikorpsban harcolt a balti lázadók ellen. Az első világháború után Németországba költözött, ahol kisebb munkákból próbálta eltartani magát, illetve többször került börtönbe, mert nemesnek, például a Korff család egyik tagjának adta ki magát. A szerencse akkor szegődött mellé, amikor Heidelbergbe utazva a címeiktől megfosztott német nemesség tagjaival sikerült elhitetni, hogy ő bizony Lieven, egy lett herceg. Amikor pedig az arisztokratáknak feltűnt, hogy mennyire hasonlít Vilmos porosz hercegre, II. Vilmos német császár unokájára, és elkezdett terjedi a pletyka, hogy valójában ő a német trónörökös, csak inkognitóban utazik, ő ezt nem cáfolta, hanem kihasználta, hogy a monarchiapárti méltóságok és üzletemberek saját költségükön vendégül látták. Soha nem kért vagy kapott tőlük pénzt.
Hamarosan azonban felfigyelt rá a sajtó, és félve attól, hogy le fogják buktatni, Franciaország felé vette az irányt, hogy csatlakozzon az idegenlégióhoz. A menekülés nem járt sikerrel, amint felszállt a vonatra, letartóztatták. A következő hét hónapot Kölnben töltötte börtönben a tárgyalására várva, amikor erre végül sor került, a bíróság felmentette a vádak alól, és szabadon távozhatott. Időközben pedig könyve, ami életéről írt, óriási siker lett, hamarosan eladta a filmjogokat is. Emellett két színdarab is készült az életéről, az egyikben saját magát játszotta, a másik darab főszereplőjét pedig beperelte. Domela 1933-ban Németországból Hollandiába költözött Victor Zsajka néven. Itt összebarátkozott Jef Last holland íróval, akivel együtt szolgált a spanyol polgárháború alatt. Ezután Belgiumba, majd Franciaországba költözött, majd innen Mexikóba menekült. Domela később Venezuelában tanárként bukkant fel újra, 1978-ban látták utoljára, vélhetően 1979-ben halt meg Maracaibóban.
Harry Domela (Fotó: Imagno/Getty Images)
Roger Charles Tichborne, Tichborne báró örökösének hajója 1854-ben tűnt el Dél-Amerika partjainál. Édesanyja remélte, hogy gyermeke még életben van, és évekkel később újsághirdetéseket adott fel annak reményében, hogy van valaki, aki tudja, hol van a fia. Thomas Castro, aki állítólag hentesként dolgozott, jelentkezett is a hirdetésre, és amikor Angliába utazott, Lady Tichborne néhány alkalmazottjával együtt felismerte benne Roger Charles Tichborne-t, míg a többi családtag meg volt győződve arról, hogy egy szélhámossal van dolguk. A férfit bíróság elé citálták, és itt felmerült, hogy ő se nem Roger Charles Tichborne, se nem Thomas Castro, ő valójában Arthur Orton, egy wappingi hentes fia, aki Ausztráliába emigrált és aki amellett, hogy tisztes munkát is végzett, piti bűnöző is volt. Orton, aki elítéltek és 10 évet töltött a börtönben, mindvégig kitartott amellett, hogy ő Tichborne, igaz, egyszer megcáfolta saját magát, de állítása szerint csakis azért, mert szüksége volt arra a pénzre, amit egy újság ajánlott fel a nyilatkozatáért.
Hős volt, majd törzsfőnök
Eddgar Laplante munkáscsaládban nőtt fel Rhode Islanden, apja asztalos volt, és elvárta, hogy legidősebb fia is hasonlóan becsületes életet éljen. Neki azonban más elképzelései voltak, mindössze 14 éves volt, amikor aprópénzt csalt ki boltosoktól szülővárosában, Central Fallsban. Ez csak a kezdet volt, mire egy Coney Islanden tett kitérő után Arizonába ért, Edgar Laplante-ból Tom Longboat, a kanadai őslakosok tisztelt olimpikonja és maratoni futóverseny győztese lett. Míg igazi Longboat az első világháború idején a franciaországi csatamezőkön küzdött az életért, addig Laplante ünnepelt sztár volt, de tündöklését bukás követte, Longboat ugyanis megneszelte, hogy valaki a helyére lépett. Laplante gyorsan személyiséget váltott, ő lett Fehér Jávorszarvas törzsfőnök. Utah államban feleségül vett egy ismert indián polgárjogi aktivistát, és együtt telt házak előtt léptek fel. Laplante azonban időközben rákapott a kokainra, és mielőtt felesége rájött volna, hogy ki is ő, el is váltak.
Edgar Laplante (Fotó: Wikipedia)
Ezt követően a férfi, még mindig Fehér Jávorszarvasként, Nagy-Britannia felé vette az irányt, ahol audienciát kért V. György királytól, állítólag azért, hogy megbeszéljék a cserokik helyzetéről. Majdnem sikerrel is járt, de néhány újságíró még időben leleplezte. Nem volt mit tenni, innen is tovább kellett állnia, Svájcba menekült, ahol viszont elkapták, és egy év börtönbüntetésre ítélték. 1925 októberében, amikor kiszabadult, Olaszországba utazott, ahol ismét letartóztatták és hét év börtönre ítélték, valamint több mint 1 millió olasz líra pénzbüntetéssel sújtották. Szabadulása után vissza kellett térnie az Egyesült Államokba. Az őt váró újságíróknak azt mondta, hogy megváltozott, nyugodt, becsületes életre vágyik, de persze a régi szokásoktól nehezen szabadul meg az ember. Edgar Laplante 1942. január 23-án halt meg koldusként Arizonában, de a nyilvántartásba nem saját nevén került be, hanem Dr. Fehér Sasként.
A Mona Lisa tolvaja
Eduardo de Valfierno állítólag egy argentin szélhámos volt, aki márkinak adta ki magát és 1911-ben megszervezte a Mona Lisa ellopását. Stílszerű csavar a történetben, hogy könnyen lehet, hogy Eduardo de Valfierno nem is létezett. De kezdjük az elején. 1932-ben Karl Decker újságíró a Saturday Evening Postban megjelentetett egy cikket, amelyben azt állította, hogy Valfierno több férfit is lefizetett, hogy ellopják a műalkotást a Louvre-ból, köztük a múzeum alkalmazottját, Vincenzo Peruggiát. Peruggia 1911. augusztus 21-én a Mona Lisát a kabátja alá rejtette, és egyszerűen kisétált az ajtón. Mielőtt a rablásra sor került volna, Valfierno állítólag megbízta Yves Chaudron francia restaurátort és hamisítót, hogy készítsen hat másolatot a Mona Lisáról. A rablás után a másolatokat eljuttatták a vevőkhöz, akik mind azt hitték, hogy náluk van az eredeti példány. Valfierno ezután felszívódott, Peruggiát pedig elkapták, amikor megpróbálta eladni a festményt. Peruggia tagadta, hogy valaha is ismerte volna Valfiernót egy véletlen találkozáson kívül a Louvre-ban. Deckerről érdemes tudni, hogy nem volt annyira a hiteles tájékoztatás híve, a cikkben közölt tények és részletek közül sok helytelen, beleértve a Mona Lisa méretét és súlyát, Ez, valamint az a tény, hogy egy évszázaddal később az állítólagos másolatok egyike sem került elő, komoly kétségeket vet fel a történet megbízhatóságát és Eduardo de Valfierno létezését illetően.
Eduardo de Valfierno
Szélhámos, aki sztárok mögé bújt
Christopher Rocancourt francia szélhámos rengeteg személyiséget öltött magára szélhámosként, volt, hogy a Rockefeller család örökösének adta ki magát, de volt filmproducer, bokszbajnoknak, pénzügyi szakember, Sophia Loren törvénytelen fia, Oscar de la Renta és Dino De Laurentiis unokaöccse is, és volt, hogy azt híresztelte, ő bizony egy ideig együtt élt Mickey Rourke-kal, vagy hogy meggyőzte Jean-Claude Van Damme színészt, hogy legyen a következő filmje producere, vagy azt Jermaine Jacksonnal is tárgyalt egy Michael Jackson-dalok által inspirált illatcsaládról. Nem mentség, de Rocancourt élete állítása szerint nehezen indult, édesanyja prostituáltként dolgozott, apja pedig alkoholista volt, és intézetbe adták, amikor csak ötéves volt. Első nagy átverését Párizsban hajtotta végre, hivatalos papírokat hamisított, és eladott egy ingatlant, ami nyilvánvalóan nem volt a tulajdonában. Ezután az Egyesült Államokba költözött, ahol a kapzsiságukat kihasználva vette rá a gazdagokat és a hatalmasokat, hogy rábízzák a pénzüket. A fiktív rokonok és ismerősök mellett győzte meg őket arról, hogy ő is gazdag, hogy készpénzben fizette a pazar vacsoráikat.
Christopher Rocancourt és Naomi Campbell a 61. Cannes-i Filmfesztiválon (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Rocancourt az évek során többször is összeütközésbe került a törvénnyel, 1998-ban letartóztatták egy lövöldözésben való részvétel, 1999-ben felmentették az útlevél-hamisítás vádja alól, miután megvesztegette a külügyminisztérium munkatársait, hogy útlevelet kapjon. 2000-ben Hamptonsban letartóztatták egy kifizetetlen szállodai számla miatt, emellett gyémántcsempészetben való részvétel, kézigránátok birtoklása, pénzmosás, megvesztegetés, hamis tanúzás és csalás miatt. Miután letette az óvadékot, Kanadába költözött, ahol Michael van Hoven Grand Prix-versenyző személyazonosságát vette fel. 2001. április 27-én őt és feleségét őrizetbe vették Kanadában egy újabb átverés miatt. Rocancourt egy évet ült börtönben, mielőtt kiadták volna az Egyesült Államoknak és bűnösnek vallotta magát lopás, súlyos lopás, csempészet, vesztegetés, hamis tanúzás és csalás vádjában 19 áldozat ellen. Büntetésként 9 millió dolláros pénzbírságot, 1,2 millió dolláros kártérítést és három év és tíz hónap szövetségi börtönbüntetést szabtak ki. Rocancourt 2005 októberében tért vissza Párizsba, miután letöltötte börtönbüntetését. 2009 júliusában Catherine Breillat francia filmrendezőnő azzal vádolta meg, hogy 700 ezer eurót csalt ki tőle. A férfit 16 hónap börtönbüntetésre ítélték, 2014 októberében ismét letartóztatták, mégpedig ügyvédjével, 23 éves barátnőjével és a francia rendőrség egyik tagjával együtt, akit állítólag megvesztegetett, hogy valódi útlevelekkel és vízumokkal lássa el, amelyeket aztán zsaroló összegekért illegális bevándorlóknak ad el.
Magyar katonából afrikai alkirály
Inger Szolimán, vagyis akkor még csak Inger Károly, az Osztrák–Magyar Monarchia hadsereg katonája 1880-as években tiszti rangjáról lemondva török szolgálatba lépett, ezután került Szudánba, ahol állítása szerint a mahdisták fogságába esett, ám mivel elismerték katonai tehetségét, nem ölték meg, sőt tisztjük lett, és arab nevet vett fel, így lett Szulejmán ibn Inger Abdullah. Kalandjai ezzel nem értek véget, sőt. Amikor 1897-ben visszatért Budapestre, ahol immár nemcsak a szudáni kalifa bizalmasának, hanem a szomáli sejkek által megválasztott királynak is kiadta magát. „Inger Szolimán, a szomali alkirály, aki évekkel ezelőtt főhadnagy volt az osztrák-magyar hadseregben, a minap Budapestre érkezett kíséretével s a Nagy János-utca 42. száma alatt lakik. A magyar születésű afrikai fönség rokonait jött meglátogatni a fővárosba” – számolt be a Budapesti Hírlap. Hogy mi igaz a róla szóló történetekből, azt nem könnyű kibogozni, úgy tűnik, nem mondott mindig igazat, sok a homályos részlet. „Hogy ilyen dolgok megtörténhettek, azon már akkoriban is csak a fiatal emberek csodálkoztak. Miután már nem vagyok fiatal, nem csodálkozom azon, ami 1898-ban történt (ekkoriban igyekezett expedíciót szervezni Szomáliába, és ennek botrányairól a sajtó is beszámolt – a szerk.), sem azon, amit az évtizedek folyamán a történtekhez Inger Szolimán hozzáköltött. Általában pedig a kalandordolgokban nem a »tettes« úgynevezett zsenialitása a siker titka, hanem majdnem mindig az áldozat kritikátlansága és a szokásos méreteket meghaladó hiszékenysége” – írta 1935-ös halálakor a Pesti Napló.
Forrás: Index/Arcanum
Miért dőlünk be a csalóknak?
A szélhámosok, pontosan a jó szélhámosok tudják, hogyan használják ki az emberi gyengeséget, hogyan kellene ellenünk fordítani az előítéleteinket, a hiedelmeinket, a vágyainkat, írja a The Conservationnek írt cikkében Barry M. Mitnick, a Pittsburghi Egyetem oktatója. Hozzáteszi, könnyebb átverni azt, aki érzelmileg vagy anyagilag sebezhető, és nem szívesen szembesül a kellemetlen valósággal vagy menekülne előle, ahogyan azokat is, akik talán nincsenek annyira rossz helyzetben, mégis annyira vágynak arra, ami másnak van, hogy kevésbé óvatosak, ha valaki felajánlja, segít nekik elérni a kívánt célt, és mi emberek egyébként is szeretjük azt hinni, hogy az álmok valóra válnak.
Az is ráfázhat, aki az álmokban nem hisz, helyette a kapzsiság vezéreli. A kapzsiság megakadályozhatja az embereket abban, hogy észrevegyék, hogy a józan ésszel ellentétes döntést hoztak. 1925-ben a szélhámos Victor Lustig kihasználva azt, hogy a francia kormány arra panaszkodott, hogy többe kerülne az Eiffel-torony felújítása, mint a lebontása, meggyőzte az ócskavas-kereskedőket, hogy az építményt le fogják bontani, és többüknek is sikerült eladnia. De nem ő volt az egyetlen, aki ilyen ügyesen üzletelt, George C. Parker négyszer adta el a Brooklyn hidat, általában bevándorlóknak, akik nem értették, hogy ez nem így működik. A szélhámos a javára fordíthatja azt, hogy az emberek megbíznak benne, hogy hisznek neki, Bernard Madoff üzletember és csaló azért tudott annyi embert átverni, mert jó kapcsolatai voltak, akik kezeskedtek érte. Persze csak egy ideig működött, súlyos csalás miatt börtönbüntetésre ítéltek. De ez nem változtat azon, hogy könnyebben hiszünk annak, ha egy szakértő (vagy annak tűnő), illetve egy autoritást képviselő (vagy magát annak feltüntető személy) állít valamit.
Könnyebb megúszni egy átverést, ha állításokat nehéz cáfolni, nehéz utánajárni, hogy igazak-e vagy sem, Barry M. Mitnick példaként egy olyan leletet említ, amit 1912-ben találtak Angliában. Charles Dawson azt állította, hogy az általa kiásott maradványok a „hiányzó láncszem” bizonyítékai. Ugyan egy tudós már 1923-ban is azt állította, hogy piltdowni ember nem létezik, a lelet hamisítvány, 40 év kellett, amire ezt hivatalosan is igazolták. Nem akarunk tippeket adni a szélhámosoknak, de ha elég sokszor ismételgetnek valamit, azt az emberek előbb-utóbb el fogják hinni, de persze önmagában nem mindenkinek elég, vannak, akikben munkál némi egészséges szkepticizmus, de így is van, akit már azzal is meg lehet győzni, ha a sokszor ismételt információval két vagy több független forrásnál is találkozik, bár a közösségi média korában, a megosztások miatt könnyen annak az illúziójába eshetünk, hogy egy információval több helyen is találkoztunk.
Ez mind elég rosszul hangzik, de Mitnick szerint azért elég jól fel vagyunk szerelkezve a szélhámosokkal és az átverésekkel szemben, nem eltagadva azt, hogy sikeres csalók mindig is lesznek, és az élet bármely területén találkozhatunk velük.
